Leszámítva egy több évtizeddel ezelőtti sikertelen kísérletet, illetékeseink tavaly vezették be először a kötelező zsákmánynyilvántartást. Az engedélyekhez evégett az úgynevezett E–1-es – 7,5x10,5 centis – űrlapot mellékelték. Kibocsátásakor hangsúlyozták, hogy idén csak az a horgász válthat engedélyt, aki kitöltve adja át a tavalyit. Az ostorsuhogtatás mellé mézesmadzagnak szánták azt a legmagasabb szintről elhangzott magyarázatot, mely szerint a statisztikára azért van szükség, hogy a vízkezelő ennek alapján megtudja, mennyit kell visszahalasítania. Olyan jól hangzott, hogy senki sem hitte el.
A horgászok attól tartottak, hogy a pontos statisztika nyomán kiderül, mennyi halat fogtak, és akkor az engedély tovább drágul. Ha nem írnak bele semmit – gondolták –, akkor a vízkezelő nem fog halasítani, de legalább az engedély nem drágul. Felmerült annak gyanúja is, hogy bármit írnak a zsákmánystatisztikába, azt a vízkezelő úgysem tudja pótolni. Mert márna, kecsege, dévér, jász, süllő, harcsa, csuka… ivadékát semmiképpen sem tudja beszerezni, mert ilyen a piacon nincs. Akkor meg minek dokumentálni? Csak mellesleg mondjuk, hogy a kazalnyi cuccal partra vonuló horgász felszereléséből szabályszerűen hiányzik az írószerszám.
Azok, akik az illetékesek kijelentéseit előszeretettel és hosszú távon megjegyzik, előterjesztették, hogy a horgászok spékeljék meg a zsákmánynyilvántartást. Írjanak bele minden napra annyi halat, amennyit szabad fogni, és amennyit nem szégyellnek odahazudni. Akkor is, amikor vizet csak a csapból láttak folydogálni. És így legalább 250-300 napon át évente. Mindezt azzal a hátsó szándékkal, hogy a zsákmánystatisztikát kiötlő észkombájnokat temesse be a papírkazal. Aztán pedig hatalmi szóval kényszerítsék a vízkezelőt, hogy a kifogottat halasítások révén származtassa vissza a víznek. Úgy, ahogy az általuk megfogalmazott törvény értelmében kötelező (volna).
A horgászokból azonban régen kilúgozták a csínytevések iránti hajlamot. Biztos, ami biztos alapon, amit fogtak, azt elhallgatták, és elszalasztották az alkalmat, hogy meredek feladat elé állítsák halügyi illetékeseinket. Üres E–1-es űrlappal bizonyítják, hogy – állítólag – nem fogtak semmit. Az illetékesek végtelen örömére. Mert így nincs mit feldolgozni, és nem kell visszahalasítani.
Ennek következményeként uralkodott el az a beteges összehasonlítás, mely szerint „még az engedély árát sem fogtuk ki”. Csupán futólag kérdezzük, mennyit kerestünk volna, ha az élvezetek helyett a munkát választjuk. (Nem mintha olyan sok volna belőle.) De a horgászás mégiscsak élvezet, amely pénzbe kerül, de hasznot nem hoz. A könnyebb számolás végett vegyünk alapul száz napot öt óra horgászással. Az 5000 dináros engedély mellett az óránkénti élvezetek ára 10 dinár. Ugyanannyi, mint amennyibe a városi vizelde egyperces szolgáltatása kerül.
