Piacaink halasboltjaiban, de még a környékükön levő rögtönzött elárusítóhelyeken is már huzamosabb ideje ugrásszerűen megnőtt a csuka és a süllő kínálata. Annak a két halnak, amelyekre ebben az időszakban fajlagos tilalom érvényes. Bár évtizedes gyakorlatról van szó, az utóbbi években ez a jelenség azért szembeötlő, mert a hatályos törvény – a korábbiakkal ellentétben – pontosan meghatározza milyen feltételek mellett forgalmazható a fajlagos idővel védett hal. Röviden: dokumentumokkal bizonyított halgazdasági eredet vagy behozatal; mennyiség és beszerzési időpont szigorúan feltüntetve; a rendelet 48 órával a tilalmi idő kezdete után lép életbe...
A törvénykovácsok körültekintő témakezelését tömjénezik azok a szakaszok, melyek a halászszerszámok fajtáját és használatuk időpontját korlátozzák. Kivonatosan: ívási időben (március 1-jétől június 15-éig) csak meghatározott szemnyílású vonóhálók használhatóak. A bökkenő, hogy a halászható területeken ilyen szerszámokkal sem a szóban forgó időszakban, sem azon kívül csuka meg süllő nem zsákmányolható, mert a vonóhálók alkalmazási területe nem egyezik meg a szóban forgó ragadozók életterével. Ezt a horgászok jól tudják, így tisztában vannak a piacokon meg környékükön tilalmi időben árusított hal eredetével is. De nem abban van a gubanc, hogy nem tudnánk, honnan ered. Az okoz gondot, hogy nincs kinek szólni.
A bűnüldözés terén egyedülállónak számít a halorzáshoz való viszonyulás, hiszen elkövetőinek kézre kerítésével nem a rendőrség foglalkozik. A halőr csupán feljelentést tehet vagy begyűjtheti a tilosban levő (orv)halászszerszámokat. Letartóztatás, házkutatás… netolakodj!
A törvény érdekes mondanivalókat tartalmaz még abban a részében is, amely a hálók birtoklására vonatkozik. Az olykor nyakatekertnek tűnő megfogalmazás ellenére is világos, hogy a halászszerszámok birtoklása is tilos. A pontosítás még azokra az esetekre is kiterjed, amikor vízparti létesítményben, úszóalkalmatosságban van a háló, a tulajnak pedig nincsen halászási engedélye. A fajlagos tilalmi időben piacokon megjelenő halak esetében említést követel a hálók ívóterületen történő alkalmazására vonatkozó rendelet, amely kimondja, hogy ott kizárólag a tájidegen és kevéssé értékes fajok állományának szabályozása/selejtezése végett használhatóak halászszerszámok.
Ha tegnap jöttünk volna le a falvédőről, akkor emeletes naivitással megkérdezhetnénk, hogy a törvényekkel meg rendeletekkel ilyen alapossággal körülbástyázott halügyeinkből miért lett ügy, és miért fogyott el a hal. A vízparti történésekkel kapcsolatos ismereteink azonban sokkal régebbi keletűek a mostani kirakatrendeleteknél. Nagy általánosságban vízálló, hogy az orvhalászat akkor burjánzott el, amikor egyszerűvé vált a hálós halfogó eszközök beszerzése. Amikor már meg lehetett őket vásárolni akár szabadon, akár dugeszban.
Vizeinken korábban is voltak halászok, csakhogy boltjainkban nem voltak hálók. Mi több, a halászszerszámok elkészítéséhez szükséges alapanyagok sem lehetett simán beszerezni. Annak volt hálója, aki tudott kötni, azaz aki a szakmának mestere volt. Aztán megjelentek a hálók a boltokban, és bárki felcsaphatott (orv)halásznak. Igaz, élt egy olyan szerfölött nevetséges rendelet, melynek értelmében hálót csak halászati engedéllyel rendelkező egyén vásárolhatott. Engedéllyel megvette, eladta az orvhalásznak, majd megjátszva a dühöst elpanaszolta, hogy ellopták. És így vagy ötvenszer!
A hálók zavartalan árnyékforgalmazását nagyban elősegítette, hogy az importőrök ömlesztve vásárolták az alaphálót, majd rendelésre, méretben és segédelemekkel ellátva hozták forgalomba. Ebben tág cselezési teret nyújtott nekik, hogy a behozatali papírokon a háló mennyiségét kilóban tüntették fel, a szerelt halászszerszámokat pedig méterben forgalmazták. Ennek kihámozásába bármelyik pénzügyőrnek vagy felügyelőnek beletört volna a bicskája.
A hálók elburjánzásával párhuzamosan kezdtek napvilágot látni a vízkezelőknek a tilosban begyűjtött szerszámok hosszára vonatkozó kimutatásai, melyeket képletesen városok közötti távolságokban fejezték ki. Ennek növekvő irányzata odáig fajult, hogy a nyolcvanas évek végére bőven meghaladta az akkori ország legtávolabbi csücskei közötti fesztávolságot. Aztán ahogy az ország zsugorodott, a hálók száma pedig növekedett, országhossz-többszörös lett belőle.
A horgászrendezvények szervezői éveken át népünnepélynek szánták a begyűjtött orvhalászszerszámok látványos felgyújtását. Ez a „jól megmutattuk nekik!” nem volt több annál, mint ha a boszorkányűzés korában csupán nyírfasöprűket égettek volna el a máglyákon. Aztán a törvénykovácsok még ettől a pillanatörömtől is megfosztottak bennünket. Rendelettel megtiltották a hálók megsemmisítésének e formáját. Mert csúnyán füstölt. (Vagy talán arra emlékeztette őket, hogy ahol füst van, ott tűz is van?) Kimondták: így tilos. De nem mondták meg, hogy miként szabad. Pillanatnyilag vízkezelőinknél a begyűjtött hálók tonnái(!) várnak megsemmisítésre. Ennek sokszorosa viszont továbbra is zavartalanul szűri vizeinket.
És így lesz, amíg a halállományra holmiféle halőrszolgálat vigyáz, a horgász pedig várja, hogy más intézkedjen a nevében, helyette, a javára… Tehát egészen addig, amíg határozottan oda nem szólunk Ivicának, hogy jöjjön a maricával.
