A csuka fogváltása igen jó magyarázat arra a jelenségre, mely szerint még azokon a vizeken is, ahol gazdag az állománya, az év bizonyos szakában sokkal ritkábban kap horogra, mint ahogy vélt egyedsűrűsége alapján elvárható volna. Ennek ellenére éveken keresztül élénk vita tárgyát képezte, vált-e fogat a csuka, vagy sem?
Ha visszalapozunk a hazai horgászsajtóban, arra a megállapításra jutunk, hogy a témát két, egymással szembehelyezkedő horgászlap terelte a vita mezejére. Kiváltó okait tehát nem a haltanban, hanem az emberek közötti (rossz) viszonyokban lehetett megtalálni. A két szerkesztőség kölcsönös acsarkodása – a kiváltó okok ismertetése feleslegesként kihagyva – azt eredményezte, hogy bármit is írt egyik, a másik azt megtámadta. Amikor egyik a csuka fogváltásával foglalkozott, a másik ebbe belekapaszkodott. Ennek végeredményeként egy máskülönben sima és érthető fogalmat feleslegesen fűszereztek tévhitekkel.
„A csuka egész éven át táplálkozik, kivéve az ívás és a fogváltás időszakát. A fogváltás fiziológiai folyamata szabályszerűen nyáridőben következik be. A nagyobb példányoknál előbb, a kisebbeknél később kerül rá sor. Ennek következménye hozzávetőleg egyhavi böjt.” A jelenségről ennyit mond a szakirodalom. Nem ragozza, nem cifrázza, nem magyarázza, hanem axiómaként kezeli mint olyan nyilvánvaló jelenséget, amely bizonyítást nem igényel. És nem is mond ennél többet. A kételyeket és a belemagyarázásokat tehát nem a hozzá nem értés, hanem a rosszindulat rakta hozzá.
A halfogakat illetően nem árt tudni, hogy meglehetősen kezdetleges harapóeszközökről van szó, amelyek csupán a zsákmány elcsípését segítik elő, rágásra alkalmatlanok. Gyökerük nincs, és nem ágyazódnak az állkapocsba. Úgynevezett ránőtt fogakról van szó, amelyeket kollagénszálak rögzítik az állkapocshoz, ezért könnyen leválnak. Lévén hidegvérű állatok, a halak élethossziglanig nőnek, ezért a fogazatnak számbelileg és elhelyezkedésben is alkalmazkodnia kell az állkapcsok állandó méretváltozásához.
Ésszerűen szemlélve mindennek (értsd: csak ennyinek) nem kellett volna vitát indítania. És ha már meg is kezdődött, nem kellett volna évekig elhúzódnia. Az ügyeletes élcelődők szerint ennek inkább lélektani, mintsem haltani okai vannak. Amikor elcsépeltük a horogról elmenekült kapitális példányok témáját, elővettük a fogváltást.
Érdekes, hogy a világhálós vitafórumok tanulságai szerint a tőlünk távoleső külföld nagycsukás vizein a horgászok egyáltalán nem foglalkoztak a témával, és itteni fórumlátogatók közlése alapján hallottak róla először, és kezdtek odafigyelni a jelenségre. Aztán bizonyos idő után megerősítették, hogy ilyesmi igenis van. Náluk is.
Tehát megegyeztek abban, amit a tudományokkal megpatkolt szakma korábban is tudott, de amit a bárdolatlan tollnokok megkérdőjeleztek. A szakmai vonatkozású dolgokhoz illik hozzátenni, hogy a koplalás (ívás, vermelés, kedvezőtlen életfeltételek, táplálékhiány…) maradandó nyomokat hagynak a halon, és ezek kiolvashatók a pikkelyzetéből, a hallókövecskékből, az uszonysugarakból. A csuka esetében a fogváltás következtében fellépő kényszerű böjt úgyszintén nyomot hagy, méghozzá nyáridőben, amikor máskülönben jók az életfeltételek és gazdag a táplálékkínálat.
A tőlünk északra fekvő nagycsukás vizek horgászai azt is megállapították, hogy a csuka fogváltása naptárilag eltér a mi tájainkon tapasztaltaktól, ami az éghajlati körülményekkel magyarázható. Szembeötlő, hogy az évekig tartó vita a külföldiek bevonása után igen hamar véget ért. Ennek magyarázata nem a számítógépek és a fórumfüggők tömegével – abban meglehetősen jól álljuk a sarat a nagyvilággal szemben –, hanem a kifogott nagy csukák számával magyarázható.
Elsősorban azért, mert a szóban forgó vidékek vizei csukában sokkal gazdagabbak a hazaiaknál. Másodsorban azért, mert minden egyedet többször kifognak, visszaengednek, nőni hagyják, újrafogják… tehát sokszor megfigyelhetik, míg a nálunk (egyszer) kifogott csukák többé nem nőnek és fogat se váltanak. Harmadsorban másutt az a cél, hogy a csuka minél több kilós legyen, míg nálunk gyakorlat, hogy minél több férjen a kilóba.
