Hogy a hazai médiatérség legbefolyásosabb szereplőinapi poltikai célokat szolgálnak, az már régóta senki előtt sem vitás. Mi pedig nyeljük, szép csendben, ahogyan azt egy demokratikusan megválasztott kormány elvárja tőlünk, ahogyan az a jó polgárhoz illik.Hatalmas a zűrzavar az információszolgáltatás terültén (is), amelyre legfrisebb példát azok a hírek nyújtanak, amelyek az utóbbi három hétben a húshiányról, az árakról és a piac ellátottságáról szóltak.
Október huszadika körül ugyanis még arról cikkeztek az újságok, beszéltek a híradókban, hogy bizony novemberben 30 százalékkal drágul a tőkehús, s hogy legkésőbb fél év múlva húshiánnyal kell számolnunk. A múlt héten azonban már visszafogottabb előrejelzések láttak napvilágot, melyeknek közös vonása: Húshiánnyal márpedig nem kell számolnunk, de még csak drágulástól sem kell tartanunk, mert jócskán megcsappant a kereslet a folyamatosan hanyatló vásárlóerő miatt.
Mintha csak valaki a háttérből odasúgta volna a médiának: Ne termetsen pánikot, húshiány úgysem lesz, s nem ismétlődhet meg a tejhiánnyal kapcsolatos sztori. A valóság, a puszta számok azonban valami másról tanúskodnak. Szerbiában csupán egy év alatt másfél millió egyeddel csökkent a hízósertések száma, jelenleg 2,5 millió van belőlük, habár az optimális tenyésztési lehetőségek 8 millió disznó hízlalását tennék lehetővé. A Szerbiai Gazdasági Kamara szakemberei ki merték mondani: az utóbbi tíz év téves, feje tetejére állított agrárpolitikája miatt drasztikusan csökkent a jószágállomány, az agrárium összjövedelmének csupán a 33 százalélka származik jószágtenyésztésből, habár ennek az aránynak legalább 60 százaléknak kellene lennie. Ebből a szempontból Szerbia most a fejletlen országok sorába rangsorolta magát. Kinek felel ez meg? Miért van ez így?
Nézzük csak sorjában az okokat. Egyik biztosan az, hogy folyamatosan érkezik az országba az importhús. Tavaly 7000 tonna sertéshúst importáltunk, s az idén csupán hét hónap alatt további 6700 tonnát. Sokszor kísérődukumentumok nélkül, kétes eredetű és minőségű, csempészutakon bejutott húsról van szó. Nem ritkán olyan húsról, amelynek a külföldi előírások szerint lejárt a határideje. Nyílt titok, hogy egyes importvállalataink azon gazdagodtak meg, hogy az importcikkeken lévő deklarációkat újakkal cserélték fel, s máris mehetett az ilyen meg olyan hústermék a piacra. A felügyelőségek pedig hallgatnak, nem tudnak vagy nem akarnak tudni az egészről. Hallottak Önök már Szerbiában korrupcióról?
A másik ok, hogy a kukoricát, tehát a jószágtenyésztéshez szükséges alapvető anyagot külföldre szállítjuk. Méghozzá igen olcsó áron. Az üzletből mégis valakinek haszna származik, annak a három-négy exportőrnek, amelyek uralják Szerbiát, Vajdaságot, a termelőket, az árviszonyokat...
A múlt héten egy állatorvos nyilatkozott a közszolgálati médiának: hogy lassan számukra a falvakban nincs munka, mert nincs jószágállomány, s bizony nemcsak hogy jószág nincs, hanem már őstermelő sem. Kimondta azt, amit sokan saját bőrükön éreznek: a jelenlegi agrárpolitikának csak egy célja van – minél előbb, minél több kisgazdaságot tönkretenni.
Ez a keserű valóság.
