Mi lehet a rosszabb, ha az államvezetés az ország mezőgazdaságának, élelmiszeriparának és kereskedésének sorsát a hazai újgazdagok, időszerű szólval élve a mogulok kezére játssza át, vagy ha az ágazatok irányítását külföldiekre bízza? Szerbiában mindkettőre bőven akad példa. A tajkunkok a vajdasági zsíros föld minden előnyét kihasználva szántanak, vetnek, aratnak, cukrot gyártanak, étolajat sajtolnak, jártasak a jószágnevelésben és a húskészítmények forgalmazásában. Ez még nem minden, hétországra szóló kereskedelmi láncaikban a nyereséget még egyszer kamatoztatják, de ha még ez a haszon sem elegendő, nagydobra verik a céget. Ez történt 2011-ben a Mišković birodalomhoz tartozó Maxi üzletlánccal is.
A szlovének már egy kicsit megfontoltabban bánnak nemzeti érdekeikkel, nem adnak túl adottságaikon oly könnyen. Karácsony szombatján tettek pontot az ügyre, és határozottan kimondták: A térségünkön is meghonosodott Merkator üzletlánc nem eladó, még ha tőzsdei, vagy mondjuk úgy, piaci értékénél jóval többet kínálnak érte – akkor sem. A horvát Agrokor vetette ki rá a hálóját, de nemzeti, politikai érdekekkel vezérelve a szlovén vezetés mégsem engedte ki a kezéből a kompániát.
Szlovénia elsődlegesen nem mezőgazdasági ország, nem is számottevő a gabonatermelése, akkor miért is oly fontos a szlovének számára a Merkator? Azért, mert védik maréknyi, de saját termelőiket, a saját iparukat. Azt a kevés élelmiszert is, amelyet hazájukban megtermelnek, amelyet az országuk feldolgozóipara a fogyasztó elé tesz, és amely forgalmazásán ismét a hazai kereskedő nyer, nem engedik át külföldi kezébe.
Szerbiának hatványozottan nagyobbak lennének az érdekei, hogy megvédje kereskedelmi hálózatait. Politikusaink is folyton arra hivatkoznak, hogy ha nem lenne mezőgazdasági termelés, kivitel sem lenne, és hangoztatják, hogy éppen az agrárium az ország gazadságának húzóereje. A szavakon túl a gyakorlat mást mutat, vagyis azt, hogy tujadonképpen semmilyen gazdaságfejlesztési straégiát sem épített ki az államvezetés. Hogyan dicsekedhet a mezőgazdasággal, mikor nemhogy a termelőket, a feldolgozóipart, de még a saját kereskedelmét sem tudja védelmezni. A Maxi üzletláncnak a belga Delhaize kezére való juttatása is ezt támasztja alá, vallják a gazadsági szakértők.
Mišković birodalmát a zárt szerbiai piacon építhette ki, ahol, valljuk meg őszintén, érdembeli versengés sohasem volt, üzletláncának kiépítését pedig épp a termelők (terményeik utáni elodázott fizetéssel) és a fogyasztók fizették. Amikor pedig felerősödött, lelkiismeret-furdalás nélkül túladhatott rajta. Világos, hogy az ország valamit elhibázott a privatizáció során, és azóta sem akadt szilárd poltikai akarat, sem gazadsági irányelv, amely a további fejlődést szolgálná.
