A bőrünkön nem érezzük azonnal a világban zajló globális kereskedelmi háború hatásait, a jövőben azonban mindenképpen meg fogjuk azt érezni. Főleg, ha a (nemzetközi) helyzet tovább fokozódik. Mi okozhat akár újabb világválságot is? Már az évezred elején is úgy tűnt, hogy az Amerikai Egyesült Államok, mint a globalizáció addigi motorja, egyben a szabadkereskedelem fellegvára, előbb-utóbb a globalizáció áldozatává is válhat. Az USA az ezredfordulót követően egyszerre veszített gazdasági, politikai, pénzügyi és kulturális (faj)súlyából. Pedig 1995-től még tíz éven keresztül átlagon felül, 3 százalékot is meghaladó növekedés jellemezte az amerikai gazdaságot. Főleg a technológiai jellegű nagyberuházások, a termelékenység növekedése, a fogyasztás hitelekből finanszírozott növekedése képezte akkor a hajtóerőt. Aztán a lufi kipukkant, és a 2008-as válsággal dollármilliárdok váltak semmivé a tőzsdei indexek folyamatos csökkenése miatt. Az amerikai fogyasztók igényeit előtte hitelekből és külföldi kölcsönökből próbálták kielégíteni, a legfőbb hitelező, egyben a legnagyobb beszállító pedig Kína lett. A pekingi vezetés tudatosan és következetesen alulértékelve tartotta a saját valutáját a dollárhoz és a többi devizához képest, és várta a dolgok kódolt alakulását. Amerika hanyatlása azonban nem csupán Kína felemelkedésével magyarázható. Mérhetetlenül összetett folyamatról beszélünk. Bizonyos elemzések szerint az USA a századfordulóig már elveszítette az iskolai oktatásban korábban megszerzett erős pozícióit is. Az információs-technológiai forradalom és az abból származó gazdasági növekedés viszont mindenekelőtt az emberi tudásra és képzettségre alapozható. Jelenleg az a helyzet, hogy Donald Trump vámpolitikájára fókuszálnak a befektetők. A közgazdászok szerint a vámok ronthatják az inflációs mutatókat, növelhetik az amerikai vállalkozások költségeit, ezeken keresztül negatívan befolyásolhatják a növekedést és ezáltal a piacokat.
Vámháború
Sok még mindig a rizikófaktor a világgazdaságban, hiszen a további fejlemények teljesen kiszámíthatatlanok. Nem tudni, hogy pozitív vagy negatív hatások várhatók. Az EU és az USA közötti ellentétek is időnként elmérgesedni látszanak. Annak ellenére, hogy időnként arról beszélnek, hogy le kell bontani a kereskedelmi korlátokat a két gazdasági térség között. A dollár azonban még mindig az első számú tartalékvaluta a világon, hiszen a nemzetközi adósságállomány jelentős részét dollárban jegyzik. Nem túlzás azt állítani, hogy a dollár elsőbbsége legalább olyan értékes az Egyesült Államok stratégiai céljai szempontjából, mint egy repülőgép-hordozókból álló hadiflotta. Az oroszok és a kínaiak mellett azonban mások is gyengíteni szeretnék ezt a „flottát”. Érdekes ennek kapcsán megemlíteni, hogy az egykori francia elnök, Valéry Giscard d'Estaing amikor 1965-ben még francia pénzügyminiszterként tevékenykedett, úgy vélekedett, hogy a dollár kiemelkedő szerepe a globális pénzügyekben „túlzott kiváltság” az USA számára, és változtatni kell a helyzeten. Most megvan annak is az esélye, hogy a pénzügyi világ egy újabb, a dollárhoz köthető likviditási válságot élhet meg.
A történelem nem ér véget
Világunk mindig is változott, s borítékolhatóan ezután is így lesz. Naivitás azt gondolni, hogy az emberi társadalom megtalálta azt a szerveződési modellt, ami hosszú távon jól működik és jólétet hoz mindenkinek. A történelem azonban nem érhet véget, nem is pont úgy alakulnak a dolgok, ahogyan azt Fukuyama jövendölte. A 80-as évek végén ugyanis úgy vélte, hogy az amerikai modell szinte spontánul fog a planétán elterjedni, mivel nagy riválisa, a kommunizmus bukása után nem áll többé már semmi az útjában. Egyben úgy gondolta, nemcsak a liberális demokrácia terjed el, de kevesebb lesz az államok közötti konfliktus, a jólét növekedésével megoldódnak a társadalmi problémák. Ma látjuk, hogy ez nem így történt. Az első nagy csapást teóriájára a 2008-as globális pénzügyi válság mérte. Addig az Egyesült Államok és az EU a liberális demokrácia követendő példái voltak. A válságok azonban jelentősen rontották a rendszer hírnevét. Ez vezetett odáig, hogy az elmúlt években a demokráciák száma csökkent, világszerte visszaszorulni látszik a valós és „mérhető”, kimutatható a gyakorlatban. Korábban a kínai gazdasági sikerekről azt mondták, a modell hosszú távon nem lehet működőképes. Gondok ugyan ott is vannak, de egyelőre valamiféle ottani rendszerváltozásról szó sincs. Mindeközben Európa vezetői alapvető továbbra is tévedésekben élnek, és évtizedek óta képtelenek a valósághoz igazítani terveiket. Az európai „nagyhatalmak” – melyek már nem is igazi nagyhatalmak – vezetői, úgy tesznek, mintha összességében Európa súlya változatlan lenne. Ezzel szemben lényegében már több mint száz esztendeje az Újvilág diktál. Az első világháború mocsarából is csak az amerikai fellépés rángatta ki a hadakozó kontinenst. A második világégés befejezéséhez is az USA- és a Szovjetunió hathatós közreműködése kellett. A tudathasadás jeleit mutató Európának a jelek szerint megint nem osztanak lapot.
Nyitókép: pixabay.com
