Szép napra ébredtem, legalább is annak indult. Tavasz eleje volt. Mikor kinyitottam az ablakot, virágzó tájat láttam. Anyukám reggelire hìvott. Úgy emlékszem, sült szalonna lehetett. Mivel ellenőrzőt ìrtunk másnap biológiából, felmentem a szobámba tanulni.
Az elmélyült tanulást világìtó fények zavarták meg, amelyek az ablakon hatoltak be. Nem gondoltam semmi rosszra, de azért becsuktam az ablakot. Nem azt láttam, amire gondoltam. Először azt hittem, hogy apám érkezett haza autóval, de helyette fura fényeket láttam. Féltem tőlük, ezért elmentem az ablaktól. Előkaptam a fényképezőgépem, és lefényképeztem a különös jelenséget. Rögtön megnéztem, hogy mit sikerült lencsevégre kapnom. Legnagyobb meglepetésemre a képeken földönkìvüliek tűntek fel, amint ellepik az egész utcát, és csúnya erdőt növesztenek. Közben eleredt az eső. Nagyon féltem. Arra gondoltam, hogy elérkezett a világ vége.
Mivel a számítógép mellett ültem, utánanéztem, mit mondanak a tudósok a földönkívüliekkel való találkozásról. Az volt a véleményük, hogy a más bolygóról érkezettek félnek a saját tükörképüktől.
Beszaladtam a fürdőszobába, felkaptam a tükröt, és kirohantam az utcára. Feltartottam a tükröt. Amikor a lények meglátták önmagukat, megijedtek és hátrálni kezdtek az űrhajójuk felé. Miután beugráltak az űrhajóba, kocsonyásszerű sárga füst kíséretében elrepültek. A nyomukat sem láttam többé.
Az eső elállt, a dzsungel eltűnt, és kisütött a nap. Boldogan rohantam be a házba elújságolni anyukámnak, hogy megmentettem a világot. Anyukám sajnos annyira el volt foglalva a házimunkákkal, hogy az egész felfordulásból semmit sem látott. Szomorúan kullogtam vissza a szobámba, mert egyedül voltam az élményemmel, és tudtam, hogy ha el is mesélném valakinek, nem hinne nekem. Remélem, ti nem gondoljátok, hogy mindezt csak kitaláltam!
