Volt egyszer egy ország, aminek én voltam az uralkodója.
Mivel az enyém volt ez az ország, elneveztem Tündérországnak, Itt, híre sincs a télnek, örökös tavasz pompájában élnek. Nincs napkelte, napnak lenyugvása örökös hajnalnak játszik pompája. A leányok s fiúk egymásba szeretnek és örökös szerelemben élnek. A víznek csobogása a szerelem jelképe, minden pár ott ismerkedik meg. Sok-sok vattacukor fa a gyerekek mézes-mázas öröme.
Mindig azokon játszanak, mert ha a felső ágról leesnek az alsó ágon levő cukor megfogja őket, akár csak a háló a halad. Persze a csiribi-csiribát még nem mondtam. Minden lánynak és fiúnak külön kis csillámpor-szekrénye van, mert minden nap kapnak egy pohárnyit és amit aznap megtakarítanak, el bírják tenni másik napokra.
Nem sír ott a bánat, de a nagy örömtől
Gyakran a tündérek szeméből könny gördül,
Leszivárog a könny a föld mélységébe,
És ennek méhében gyémánt lesz belőle.
De mire ezt végiggondoltam, rájöttem, hogy mindezt csak álmodtam. Mert mikor felébredtem, az íróasztalomnál voltam, s a János vitézt olvastam. Ezért volt ez a sok hasonlóság az álmom és a könyv között. Mindenesetre ha ilyen mesés álmaim lesznek, még sokszor el fogom olvasni a János vitéz című könyvet, mert nekem nagyon tetszett.
