Magyarkanizsától jottányira, a Járáspuszta egy merőben más világot mutat a városból kifelé tartó, megnyugvásra vágyónak, aki valójában befelé indul a puszta zsongásába. Oximoronként hat itt minden megállapítás, nem is törekedhetünk nagy, általános, örök érvényű igazságokra, már csak azért sem, mert csípős szélben kócolódik a lipicai lovak sörénye, göndörödik a rackák szőre, a kuvaszok és sárhegyiek pedig méltóságteljesen őrzik a tanyát, ahová nagy sebességgel fut be egy külföldi rendszámú kis autó, nagy, fehér hajú és bajszú sofőrjével, a csomagtérben ránk meredő marhafejekkel, ami valójában a legkiválóbb kutyaeledel.
Kemencepadkán az érmekkel, Fotó: Gergely Árpád
Történik mindez a világbajnok kuvasz tulajdonosának, Apró Istvánnak villanypásztorral őrzött tanyáján, a Járás talán egyik legkülönlegesebb részén, ahol pezseg az élet. Nyoma sincs a nagy kietlenségnek, amire elsőként enged következtetni a térség elnevezése. Eseménytelen, lelassult, unalmas kopárság helyett itt együtt lélegzik a növény az állattal, az ember pedig, ha levetkezi a szmogkabátot kívül és belül, beleolvad ebbe a közegbe, ahol az ég és a föld összeér, és tökéletes párost alkot a jelenben, a csenddel zsongó pusztában.
Az élmény pedig csak fokozódik a tanya bejáratától pár méterre, ahol fehér kuvaszok és sárhegyiek őrködnek. A házigazda óvó és tekintélyt parancsoló viselkedésének hatására a nagy testű, közel hatvan kilós ebek, neki engedelmeskedve, beengednek minket a kemence melegétől is barátságos házba, ahol elsősorban a lipcsei kutyakiállításon első díjat nyert Homokpusztai Haramia Gádzsó kuvaszról kellene, hogy szó essen. Esik is, megannyi más mellett, s úgy tűnik, pár óra kevés is, mert a szerteágazó tevékenységek, a több évtizednyi világjárás és tapasztalás sok élményt rejt magában, na meg közben a kolbászt és a kemencében sült krumplit is meg kell kóstolni, mert üres hassal még a magyar ember se beszél olyan kedéllyel, ahogy azt illene.
A bajusz mozog, a szavak történetekké és regékké állnak össze egészen a gyerekkortól napjainkig, az első, ajándékba kapott hintalótól a csodatevő színhelyen át a világbajnok kutyáig. Apró István emblematikus alakja Magyarkanizsának, nemcsak fehér haja és bajsza miatt, hanem bár a városon kívül él, mégis megfordul naponta többször is autóval, de lóháton is feltűnik a vásárban, tudják róla, hogy ingázik Németország és a Járás között, de a szíve ide húzta nyugdíjas éveire, amik nem a tétlenkedésről szólnak számára.
– Kisgyerekként sok időt töltöttem nagyapámmal, kunyhóban laktunk a Rétben, ott eltücsköztem-bogaraztam. Az egy gyönyörű idő volt, nyugalom volt. Mikor ősszel vittek be szüleim Kanizsára, sírtam is, olyannyira nem volt mehetnékem, de emlékszem arra is, mikor először jártunk Palicson a szüleimmel. Villamossal mentünk be Szabadkára, és egyre csak azt néztem, mikor dőlnek ránk a házak. Világ életemben vadóc voltam, mindig kikívánkoztam a csendbe, a nyugalomba, ahol én csinálom a törvényt. De az otthonról hozott mintát tovább éltetem, ezért van most is kemencém. Amikor gyerekként ettem reggel a krumplit, a görhét, ami ott sült, ezeket az értékeket, ízeket és hagyományokat éltetem és e szerint élek.
Mégis egy fordulat állt be az életében, amikor a batyut a nyakába akasztotta és egészen Svájcig meg se állt.
– Fiatal voltam, kerestem a kalandot. A bátyám már ott volt, hozzá mentem és maradtam is egy ideig a ’70-es években. Nem sokáig, csupán négy évig, de ott is a természet közelségét kerestem, kertészként dolgoztam egy klinikán. Ott ismerkedtem meg a német feleségemmel, akit követtem Németországba, mert Svájccal úgy voltam, az egy gyönyörű ország, svájci nélkül! A pincérkedést is kipróbáltam, de voltam panzió és sztriptízbár-tulajdonos is Németországban, míg végül az ingatlanügyeknél kötöttem ki. Onnan is mentem nyugdíjba. De már nem az első feleségem mellől. Elváltunk, ami miatt helyet is változtattam. Ismét hazatértem, itthon kertészkedtem, karfiolt, krumplit termeltem, ezért Törökkanizsán dr. Karfiolnak, Kanizsán Krumplipistának hívtak, de ez engem nem zavart, mai napig se, inkább megtisztelő volt. Amikor éreztem, hogy itt forrong a helyzet, valami elromlóban van, megint útnak indultam, az egész Németországot bejártam. Feltaláltam magam, ismét megnősültem, önálló vállalkozó lettem és megszületett a fiunk. Meghatározó volt az az élmény, amikor javában tombolt a háború, a feleségemmel úgy döntöttünk, a nagyszüleiknek is látniuk kell az unokát, hazajöttünk. Az én német feleségem kijött velem ide, a Járásra, míg engem a munka külföldre kötött. Ingáztam. Nehéz idők voltak, de büszke voltam a germán szívósságra, amit a kedvesemben láttam, viszont azt nem akartam, hogy a fiam érezze a hiányomat, ezért megint csak Németországban kötöttünk ki, de az én Attila fiam itt tanulta meg mindazt, ami meghatározó egy gyerek életében, úgyhogy ő is jó szívvel gondol erre az időszakra. Én a nyugdíjazás után népesítettem be igazán jószágokkal a tanyát, ahol most is vagyok, ám gyakran meg-megfordulok a másik, egykori állandó lakhelyemen.
Van utánpótlás is, Fotó: Gergely Árpád
Ahol szintén vannak kiváló tenyésztésű állatai?
– 2006 óta bronzérmes tenyésztőként vagyok nyilvántartva Németországban, ahol lipicai lovaim vannak. A lószeretet a nagyapámtól ered, aki megfertőzött ezzel, amikor egy almás-vasderes hintalovat kaptam ajándékba, bár nála sose láttam pénzt, ez is érdekes. De a bilin ülve a cipőfűzőt a lábujjaim közé fogva játszottam azt, hogy lovat hajtok, később pedig apám ültetett fel pár éves koromban egy Csillag nevű lóra, ami végérvényesen belém ültette a lovak szeretetét, ami a mai napig kitart, sőt! Az első saját lovamat Németországban vettem, úgy beleszerelmesedtem, mint a fiú a lányba, első látásra. A másfél éves kancára megalkudtam, egy három holdnyi legelőt bekerítettem, oda került a ló, mellé egy kuvasz is, ott egy idilli kép rajzolódott ki, amivel egy vágyam teljesült. Ezt követte egy kanizsai lóvásárlás, kiscsikó korában került hozzám, de olyan okos lóval én még nem találkoztam. Mindenre meg lehetett tanítani. Ha azt mondtam neki, hogy megyünk a Gongba egy Coca-Colára, az elvitt engem a kávézóba, el is engedhettem a gyeplőt, beállt az ajtóba, kérte a lábával a kólát, a patavédő gumiba tettem a pénzt, és amikor szóltam neki, hogy fizesse ki, felemelte a lábát és a pincér tudta, nyugodtan kiveheti a pénzt. Nem mindennapi jelenség volt ez! Elpusztultát három napig sirattam.
Jelenleg lipicaiak vannak itt is, ott is. Hogy jutott ehhez a fajtához?
– Szabadkai ismerősöm révén egy lipicai családot vettem, ezek közül még egy meg is van, itt a tanyán. Ő már 27 éves. A lipicai Európában a legrégibb kultúrló, amit az Osztrák–Magyar Monarchiában előszeretettel használtak az elöljárók. Kocsiba, hátasként is kiválóak, földön felül dolgoznak, ennek nagy haszna, hogy ez a fajta a harcban, ha a gazdája be volt szorulva a többi harcos közé, kirúgta magát, kiszabadította magát és gazdáját is. A színe is tekintélyt parancsoló, hát minden király fehér lovon király! De ők a legjobb dresszúrlovak is. Egy igazi lipicai azonban nem nagy magasságú, ezért szorulhatott picit háttérbe, de most úgy tűnik, ismét felismerik a kiválóságait. Itt két kanca és két csődör van, Németországban mások gondjaira kellett bíznom őket, most ide koncentrálok, rackák, libák, kecskék, na meg mindezek mellé kutyák is kellettek.
Subás világbajnokok, Fotó: Gergely Árpád
Nem is akármilyenek, hiszen ezek közül került ki a világbajnok kuvasz is!
– A kuvasz a legősibb kutyafajta, amit említenek. Már körülbelül Jézus születése előtt ötezer éve megvolt. Úgy olvastam, az évezredes karizma egyik titkát az isten anya szent kutyája rejtette, mely őt kísérte. Két kutya él a hagyományokban, embert kísér a puli, az istenanyáé a kuvasz.
A kan kuvasz, amelyik most lett díjnyertes, kitűnő felmenőkkel rendelkezik, három generáción keresztül világbajnokok voltak az elődei, de mellette vannak még kuvaszaim, köztük két pici is, meg sárhegyiek is.
Hogyan zajlott a verseny, illetve az azt megelőző utazás és a felkészítés?
– A lipcsei kiállításra csak a kant sikerült benevezni, mert a szintén jó vérvonalú szukának kicsinyei vannak. Erre a nemzetközi megmérettetésre, ami november 9-től 12-ig zajlott, 70 országból 31 ezer kutyát neveztek be, 62 kuvasz közül az én Gádzsómat ítélte a zsűri a legjobbnak. De korántsem volt zökkenőmentes a sikerhez vezető út! Onnan kezdődtek az akadályok, hogy a feleségem objektív okok miatt nem tudott eljönni, így a tanyát másra kellett bíznom, ami nagy falat bárkinek!
Indulás előtti este gyönyörűen megfürdettem a kutyát, gyapjútakarón altattam, reggel pedig még átszárítottam a szőrét hajszárítóval. A határon óriási sor volt, Gyála, Horgos nem bizonyult gyorsan átjárhatónak, így Kelebia felé vettem az irányt, ahol a vámosok már megelőlegezték nekünk a sikert, látva Gádzsót. Ausztriában lerobbant az autóm, ennek ellenére füstölögve továbbhaladtunk, majd a fiamhoz és feleségemhez érve ott megjavította a fiam a kocsit, a feleségem pedig csatlakozott hozzám. Mire Lipcsébe értünk, már egy 24 órás hajtáson voltam túl. Úgy éreztem, minden összeesküdött ellenem – a kutya passzusa az autóban maradt a parkolóban, ami akkora, mint a kanizsai rét, igencsak be kellett kapcsolnom az intelligenciát – de nem adtam fel, nagyon meg akartam mutatni a számomra (és később be is bizonyosodott, mások számára is) legszebb kuvaszt. Gádzsó autentikus körülmények között nevelkedett fel, ahogy az egy jó kuvaszhoz illik. Bár Szabadkáról származik, de ő valóban szalad kinn a Járáson, állatokat terel, mint ami régen is volt a feladata. Nem egy díszkutya a „polcról”, hanem megedzett, igazi kuvasz, és ezt értékelte is a zsűri, amely minden szempontot figyelembe vett. Nézték a mozgását, az anatómiáját, a küllemét, a szőrét, hogy a farkát hogyan hordja, szűk-e a lépése, vagy se, rengeteg kis részletből áll össze a végeredmény.
A legszebb kanok között a legszebb lett, Champion, majd az összes kuvasz közül választották ki a legszebbet. Ezt is megnyerte a kutyám. Ő lett a világbajnok!
„Nem igaz a mondás, hogy lóban és asszonyban nem lehet megbízni, csak tudni kell bánni velük!” – ezt vallja Apró István, Fotó: Gergely Árpád
Miért épp a kuvasz a kedvenc?
– Nem az őseinket kell kísérni, hanem azt, amit az őseink kísértek! Nyúljunk csak vissza az időbe! Nekem, mint magyarnak, kötelességem ezt továbbvinni, ha idáig megőriztük ezt a kincset, kötelességünk ápolni és szaporítani, ahogy őseink is tették. A pusztában öt-tíz kilométert sétálunk, nyáron úsznak a kanálisban, adott nekik itt minden feltétel. De elmondhatom azt is, hogy a magyarságtudatom erős megléte is ösztönöz.
A világ gazdagabb részeit bejárva mégis a Járáspuszta mellett döntött. Mi az, ami erre a tájra húzta vissza?
– Közel negyven évet töltöttem megszakításokkal a Járástól távol, de én itt szeretek. Itt vannak a gyökereim. Ha soknak találom a pusztapúdert, fordulok egyet, de Kanizsát tartom az otthonomnak, azt, ahol születtem.
Csikós öltözetben vonult végig a lipcsei kutyakiállításon a magyarkanizsai Apró István és az általa felnevelt Gádzsó, akik a fárasztó megmérettetés után a Pusztajárásra tértek haza a tanyára, immár világbajnokként, tovább terelgetve a rackákat, lipicai lovakat, mert itt érzik otthon magukat a Csodakúttól és a szent helyektől nem messze, a mindennapi dolgaikat szerényen végezve, ahogy az a világbajnokokhoz illik!
