Túlzás nélkül elmondható: Kecskés István Nagybecskerek, valamint Közép- és Dél-Bánát magyarlakta településeinek kortárs krónikása. Mintegy három és fél évtizede lelkiismeretesen, küldetéséhez méltó elhivatottsággal tudósít az itteni eseményekről. A Magyar Szó által idén neki odaítélt újságírói életműdíj egy izgalmakban gazdag pályafutás elismerése. A kitüntetettel többek között újságírásról, kerékpározásról és az elnéptelenedő bánáti falvakról beszélgettünk.
Nyolc hónapos újvidéki gyakornokoskodás után került a Magyar Szó Bánáti Híradó című mellékletéhez, majd annak megszűnte után maradt közép-bánáti tudósító. Hogyan készült, mit tartalmazott az említett melléklet, s megítélése szerint ma mekkora igény lenne rá?
– Amikor lejárt a gyakornoki időm, egyik kolléga megjegyezte: nem biztos, hogy jól teszem, ha visszamegyek Nagybecskerekre. Mert akkor „annyi” az újságírói karrieremnek: szerkesztő sose leszek, vidéki tudósítóként fogok nyugdíjba vonulni. A státuszomról gyorsan megbizonyosodtam: amikor bejelentkeztem egyik gyárigazgatónál, a titkárnő rákérdezett, hogy „maga újságíró, vagy (csak) tudósító?”. Fontos, hogy az ember tudja, hol a helye. Én akkor úgy gondoltam, hogy számomra az a legjobb, ha becskereki tudósító leszek. Nem bántam meg, szerencsém volt. Elsősorban azért, mert Horváth András, a Bánáti Híradó felelős szerkesztője olyan „főnök” volt, aki annyit mondott, amennyit kellett. Odafigyelt arra, amit csinálok, de nem avatkozott bele a munkámba. Kiváló újságíró volt, elegendő volt olvasni az írásait, hogy tanuljon tőle az ember. Hetente utaztunk valahova. Földműves-szövetkezetekben, kisüzemekben, iparosoknál, földműveseknél, művelődési egyesületekben, helyi közösségekben jártunk. Mindenütt tisztelettel fogadtak bennünket. A Bánáti Híradó a Magyar Szó négyoldalas mellékleteként „regionális kisújság” volt. Sok helyi tudósítóval. Olvasótáborral. Nehéz megmondani, hogy mekkora szükség lenne ma rá. Akkor, amikor anyagiakra hivatkozva, de valójában inkább politikai indíttatásból megszüntették, sokaknak hiányérzete volt.
Kecskés István
Rendszeresen informálja az újságolvasókat a nagybecskereki eseményekről. Az elmúlt évtizedek során számos témáról írt, három azonban állandó visszatérőnek nevezhető: a nagybecskereki ipar mélyrepülése, a magyar nyelvű oktatás beszűkülése és a tiszta ivóvizet biztosító vízgyár hiánya a városban. Tudósításaiban rendre elmondja az illetékesek nézeteit. Mi Kecskés István magánvéleménye e három témával kapcsolatban?
– A Bánáti Híradó mellett a Magyar Szónak is tudósítottam, hiszen Közép-Bánátban soha nem volt (és most sincs) témában hiány. A vidék egyfajta „Bermuda-háromszög”. Egy becskereki tudósító rémálma, hogy netán szabadsága alatt vagy egy hosszabbra nyújtott hétvégén valami rendkívüli esemény történik, amiről nem illő lemaradni. Az örökös témák egyike a „nagy” Jugoszlávia erős ipari központjának a csődje. A felmondások, a sztrájkok, a csúfos privatizáció napjainkban is témák. Mindaz, ami történt, szerintem egyszerűen elkerülhetetlen volt. Az ipari létesítmények vezetőit ugyanis nem a szakmai tudás, hanem más mércék alapján választották meg. Ez pedig nem mehetett így a végtelenségig. Az ország szétesésével megindult a magyar tannyelvű oktatás leépítése. Az „észszerűsítés” címszó alatt a húszas létszámot meghaladó magyar osztályokat is megszüntették. Ma már mindenki örülne ekkora osztályoknak. Mivel a magyarság széttagoltan, főleg a város peremrészén él, így a központban maradt egyetlen kétnyelvű általános iskolában elfogytak a magyar gyerekek. Úgy gondolom, hogy a Diáksegélyező Egyesület kombijának a beindítása volt az utolsó szalmaszál. A mostani elvándorlási hullám újabb csapást mér a magyar oktatásra. Már a gyerekek utaztatása sem kellő biztosíték a magyar osztályok megmaradására. A vízgyárról szóló regének pedig még nincs vége. Hiába készült el a berendezés, amikor a működtetését az illetékesek nem engedélyezték. Most derült ki, hogy magáncégre nem bízható egy város vízellátása. Időhúzásról van szó, ami csakis a vizet palackozó üzemek érdekeit szolgálja.
Becskerek mellett a környező településeknek is jó ismerője: Muzsla, Magyarcsernye, Szentmihály, Torda, Székelykeve, Ürményháza, Módos, Káptalanfalva, Torontálvásárhely, Magyarittabé, Lukácsfalva, Écska, Erzsébetlak, Bégaszentgyörgy, Udvarnok, Elemér, Tamásfalva – hogy csak néhányat említsünk a sokból – azok a falvak, amelyekről rendszeresen tudósít. Kikkel tartja a kapcsolatot az említett településeken, és hogyan értesül az ottani eseményekről?
– Igyekeztem és ma is igyekszem minél többször személyesen elmenni az eseményekre. A telefonos információk csak akkor megbízhatók, hogyha már előtte többször jártunk az illető településen. Egykor a helyi közösség titkára volt az, aki szükség esetén segített, útba igazított, nyilatkozott is sokszor. Sőt, felhívta az újságírót, ha azt szükségesnek látta. Most ez a kapcsolat már nem működik. Egyrészt, mert új emberek jöttek, másrészt pedig mert a titkárok elhatárolódnak a nyilatkozattól a tanácselnök javára. Azok közül pedig sokan nem ismerik a valós helyzetet, vagy politikus módján azt mondják, ami nekik megfelel.
Szerteágazó újságírói tevékenységében nagy segítségére lehet kommunikációs készsége. Mennyire segítség munkájában a személyes ismeretség?
– A tömegkommunikáció adta lehetőségekkel élni kell. Szerintem azonban ennél fontosabb egy vidéki tudósítónak, ha ismeri az embereket. És azok is ismerik őt. Persze ennek is van hátulütője. Mert ha felejtünk is, sok minden megmarad emlékezetünkben. Mondjuk az, hogy ki mit mondott és tett például három évtizeddel ezelőtt, és mit mond és tesz ma. Szóval az se jó, ha tudjuk, hogy kinek hány tyúkja kapirgál az udvaron. Mert akár elfogulttá is válhat az ember.
Köztudomású, hogy a kerékpározás szerelmese. Olykor egyes falvakba biciklivel jár tudósítani, és évek óta hosszabb kerékpártúrákon is részt vesz. Hogyan kezdődött ez a szerelem, mit jelent önnek a kerékpározás, és van-e érdekes bringás története?
– Nem szeretnék abba a hibába esni, mint amikor a férfiak elkezdenek a katonaságról mesélni, aztán nincs vége. Kedvtelésből biciklizek, és megmondom őszintén, nem is szívesen írok úti beszámolókat. Szeretek megtartani valamit magamnak, ami nem tartozik senkire. Már csak azért sem, mert nem tartom magamat nagy bringásnak. Úgy kezdődött, hogy a hetvenes években nem lehetett nyugati motorkerékpárt venni. Hiába volt meg rá a pénzem. Így aztán biciklit vettem. Azt is Ljubljanában. Egymagamban bringáztam Magyarországon, Szlovákiában, sőt még Krakkóba, Lengyelországba is eljutottam. 2003-tól Erdélyt jártam a székelykeveiekkel. Azóta, hogy abbahagyták a kerékpártúrák szervezését, néhány verseci kollégával kerekezünk. Egyébként a biciklizés jól jött a hiperinfláció idején, a benzinhiányban. Biciklivel jártam ugyanis Becskerekről Újvidékre felvenni a fizetést, mert ha a pénz átutalására vártam volna, akkor még a tíz márkát sem tudtam volna megvenni belőle. A másik, biciklizéshez köthető esemény az volt, amikor úgyszintén a kilencvenes években Tordára indultam tejért, a szentmihályi határban pedig lezuhant egy MiG katonai repülő. Találtam egy szemtanút, bementem egy szentmihályi ismerőshöz, leadtam telefonon a hírt, majd folytattam az utat Tordára. Az első oldalra került a hír, amit a szerb újságok egy héttel később hoztak le, a katonaság közleményére hivatkozva. Később a szerkesztők néha rákérdeztek, hogy aznap voltam-e biciklizni.
Ha visszagondol eddigi újságírói pályájára, melyek azok az élmények, amelyek a legnagyobb nyomot hagyták önben – újságíróként, emberként egyaránt?
– Sikerélményről nem tudnék beszámolni. Írásaimmal kapcsolatban kaptam kritikát is, dicséretet is egyaránt. És ez így van rendjén. A magam részéről igyekeztem tisztességesen végezni a feladatomat. Elégedett vagyok. Már csak azért is, mert immár 34. éve végzem ezt a munkát. Persze voltak maradandó élmények. Ott voltam a zsablyai Tisza-hídon, amikor kihúzták a folyóba zuhant autóbuszt, és mindenki azt fürkészte, hogy maradtak-e benne holttestek. Öt embert soha nem találtak meg. A másik ilyen esemény a módosi és a káptalanfalvi árvíz volt. Közvetlen emberáldozat ugyan nem volt, de a szemünk láttára dőltek össze a vályogházak, százával úsztak az állati tetemek. Emlékezetes esemény maradt Ratko Mladić letartóztatása Lázárföldön. Amikor kiértünk, a helybéliek körbefogták a házat, közben az újságírókat fürkészték. Igazi lincselésre kész hangulat volt, amikor egyik szerb kolléga odakiáltott, hogy „Pišta, slikaj!”, merthogy kinyílt a ház ajtaja, amelyben a körözött személy állítólag lakott, és én álltam a legközelebb. Sikerült lefényképeznem a nyitott kaput, meg egy rendőrt. Aztán ezen a képen „osztoztunk” a kollégákkal.
Mint említettem, rendszeresen tudósít az egyre elnéptelenedőbb falvak lakosságáról. Milyennek látja, milyennek éli meg a bánáti szórványban élő magyar közösségeket?
– Már nem is kell messzire mennem. Csak kimegyek Nagybecskereken a Nikola Tesla nevét viselő utcában, ahol lakom, és láthatom a pusztulás nyomait. A mellettünk álló ház hat éve üresen áll, a mellette levőt tavaly bontották le. A közeli szomszédságban tucatnyi idős, özvegy, egyedül élő ember lakik. Közben egyre sűrűbben hallom a katolikus temető kápolnájának a harangját. De a városban legalább még látni járókelőket. A falvakban ember sincsen. Az ismerősök főleg arról beszélgetnek, hogy ki költözött el, kinek hol él a családja, ki készülődik. A napokban hallottam, hogy egy külföldre költöző házaspár búcsúestet tartott. Már csak néhány magyar szigeten beszélhetünk valamiféle közösségi életről.
