A Magyar Szó napilap fennállásának 73., a Jó Pajtás gyermeklap fennállásának 70. és a Forum Nyomda fennállásának 60. évfordulója alkalmából megrendezett ünnepségen kiosztották a nyomda életműdíjait is. A felterjesztett javaslatok alapján ezt a díjat a könyvkötészeti osztály két dolgozója, Slobodanka Gligić és Terezija Adžić érdemelték ki. Mindketten immár 37 éve dolgoznak a cégnél. Együtt kezdték még 1981-ben, és azt szeretnék, ha együtt is mennének nyugdíjba, hiszen ahogyan azt ők maguk is elmondták, olyanok mint egy ikerpár.
Ökrész Rozália, a Magyar Szó Kft. igazgatója átadja a díjat Slobodankának... (Ótos András felvétele)
Együtt jártak az újvidéki műszaki középiskolába, méghozzá ugyanabba az osztályba, és máig közösen végzik munkafeladataikat. Jól megértik és kiegészítik egymást, ami nagyon fontos egy adott munkában. Terezija még diák volt, amikor a Forum Nyomdához került.
– Szóltak a nyomdából, hogy fiatalok kellenek gyakorlati munkára. A tanár kiválasztott három diákot, köztük voltam én is, valójában ekkor kezdtem ismerkedni a nyomdai munkával. Miután befejeztem az iskolát, elkezdtem dolgozni a cégnél, egy évig gyakornok voltam. Ezután három hónap szünetet tartottam, majd 1981 márciusában ismét jelentkeztem a Forum Nyomda pályázatára, és akkor felvettek állandó munkára. Abban az időben a nyomda székháza még a Laza Nančić utcában volt – emlékszik vissza Terezija Adžić. Ugyanazon év októberében ismét egy pályázat útján került állandó munkaviszonyba Slobodanka Gligić is.
Slobodanka Gligić (Ótos András felvétele)
– Egy év gyakornoki munkán voltam én is a nyomdában, mielőtt 1981. október elsején felvettek állandó munkára a könyvkötészeti osztályra. Azóta is hű maradtam a céghez, még a nehéz időszakokban és a hiperinfláció idejében sem gondolkodtam azon, hogy elhagyom a munkahelyemet. Szeretem a munkámat és a szakmámat, amikor pedig napvilágot lát egy könyv, amely két kezem által lett bekötve, akkor nagyon büszke vagyok. Mindig azt nézem, hogy a feladat, amit elvégzek hibátlan legyen – mondta Slobodanka. Egy könyvkötő munkája igen összetett, hiszen ismernie kell a nyomdai tűzőgép, a kötészeti gép, a hajtogatógép kezelését is, és amiért valójában nélkülözhetetlen munkájuk, az a kemény fedelű könyvek mind a máig kézzel történő beköttetése.
– Míg másik nyomdákban a kemény fedelű könyvek bekötését gépek csinálják, mi ezt kézzel végezzük. Bekenjük a fedőlapot, belehelyezzük a lapokat és ráillesztjük a hátlapot, még a préselés is kézzel történik, de azt már a férfiak csinálják, hiszen ahhoz nagy erő kell. Ez a technika a régi munkafolyamatnak felel meg, de alkalmazásával minőségesen megmunkált könyvek látnak napvilágot. Nem hiába a Forum Nyomdából kikerült könyvek az ország legminőségesebb könyvei közé tartoznak – mondta büszkén Terezija.
– Minden egyes könyvet még utólag is átnézünk, így kiküszöbölhetjük a legapróbb hibákat is, hiszen az ügyfeleink megtartása érdekében kiváló minőségű könyvet kell készítenünk. A kemény fedelű könyvek kézzel való bekötése garantálja a kiváló minőséget, a kitűnő gyártást, és a Forum Nyomda valójában erről ismert – fűzte hozzá Slobodanka.
Terezija Adžić (Ótos András felvétele)
A munkaerő hiánya a nyomdában is érzékelhető. Slobodanka és Terezija egyetértenek abban, hogy fiatalítani kell a részleget, sőt hajlandóak lennének foglalkozni a fiatalokkal és betanítani őket.
– Először arra tanítanám meg a fiatalokat, hogy tiszteljék a munkájukat, mert tisztelet nélkül nem lehet jól dolgozni. Jó az, amikor van kitől ellesni a szakma fortélyait, mi is amikor a házhoz kerültünk Terezijával, figyeltük arra, hogy hogyan dolgoznak az idősebb kollégák – mesélte Slobodanka.
– Kevesen vagyunk ezen az osztályon, mindenki mindent csinál, megesik, hogy egy nap folyamán több fajta munkát is csinálunk, és le-föl szaladgálunk az épületben. Állandóan talpon vagyunk, fizikailag ez igen megterhelő. Ha a bélyeg- és borítéknyomtatáson sok munka van, akkor oda is besegítünk. Újév előtt van a legtöbb munka, hiszen akkor van a kalendáriumok időszaka. Az Exit zenei fesztivál előtt is sok a munka, akkor különböző prospektusok készülnek, amelyeket kézzel is szoktunk hajtogatni – mondta Terezija. Slobodanka elmondása szerint addig nem mennek haza, még a munkát be nem fejezik, és egykori főnöküket, Mirko Lončart idézte:
– Gyerekek, előbb a munkát kell befejezni, és csak utána lehet panaszkodni.
Terezija átveszi az életműdíjat a cég igazgatónőjétől (Ótos András felvétele)
Slobodanka és Terezija munkafeladata a könyvkötészeti osztályon nem mondható könnyűnek, de ők mégis szeretik munkájukat, szível-lélekkel dolgoznak, büszkék minden egyes könyvre, amely kikerül kezük alól. Hidegben, zajban, porban dolgoznak, néha hétvégén és ünnepnapkor is, mert ahogy azt ők is elmondták, a munka nem várhat. Minden egyes kemény födelű könyvet kézzel kötnek be, szerényen, buzgón és precízen végzik munkájukat, cserébe csak egy kis tiszteletet kívánnak, hiszen ahhoz, hogy egy könyv elkészüljön, sok egyéb is kell a szerzőn kívül, és sokszor megfeledkezünk azokról, akik a piszkos munkát végzik.
– A legnehezebb az, hogy az effajta munka nincs eléggé megbecsülve, és a termék sem, amely kikerül a kezünk közül. A nyomtatáson van a hangsúly, de egy kinyomtatott lap az még nem könyv. A könyv az akkor kész, amikor a lapokat bekötik. A nyomtatás után mi vagyunk azok, akik átnézik az anyagot, és a végleges termék a mi kezünkből kerül ki. Ez nem kis felelősség. Egy író sem a nyomtatott lapot veszi a kezébe és mondja, lám megjelent a könyvem, hanem ezt csak a végleges termékre mondhatja – vallotta őszintén Slobodanka.
Ezek után csakis azt mondhatjuk, hogy az életműdíjak igazából jó kezekbe kerültek. Slobodanka és Terezija nem rejtegetik örömüket. Maga a díj arra serkenti őket, hogy továbbra is hibátlanul végezzék munkájukat.
Szível-lélekkel dolgoznak immár 37 éve a cégnél (Ótos András felvétele)
– Nekem ez a díj valójában azt jelenti, hogy mégis valaki gondolt ránk és tudja azt, hogy mi nagyon sokban hozzájárulunk egy könyv elkészítéséhez. Valójában mi ketten vagyunk azok, akik a könyvkötészeti osztályt mozgósítják. Nagyon megörültünk a díjnak, büszkék vagyunk rá, és hisszük azt, hogy az elismerést a jól végzett munkánkkal érdemeltük ki – hangsúlyozta Terezija.
Slobodanka már mindenkinek eldicsekedte, hogy díjban részesült, az emléklapot pedig berámázta. Slobodanka és Terezija bíznak abban, hogy nemsokára befejeződik a régi nyomdaház felújítása, és hogy visszatérhetnek oda, ahol 37 évvel ezelőtt minden elkezdődött. Azután már csak egy lépés választja el őket a nyugdíjtól, ahova úgyszintén együtt kívánnak elmenni.
