Nem mindennapi ötlettel állt elő Donald Trump, az USA elnöke az iskolai vérontások megfékezése érdekében. „Zseniális” elképzelése szerint a tanárokat és az iskolai alkalmazottakat kellene fölfegyverezni, hogy megelőzhessék az államok iskoláiban egyre inkább elszaporodó lőfegyveres erőszakot. A lövöldözések valóban rengeteg áldozatot követelnek, de ha csupán egyet is, az is borzasztó.
A szülő azért adja iskolába a gyermekét, hogy ott biztosított és biztonságos körülmények közt készülhessen föl életének további szakaszára, ám egy fegyveres támadást követően egyik pillanatról a másikra már nincsen gyermeke, a gyermek meg nem juthatott el a következő életszakaszáig, mert kortársa valamilyen tébolyult ötlettől vezérelve kioltotta ártatlan életét.
Láttam a legutóbbi, floridai mészárlás elkövetőjének bírósági meghallgatásáról szóló tudósítást. A tizenkilenc éves elkövető vénemberként csoszogott be a tárgyalóterembe – persze ott volt a lábbilincs –, fizimiskája után ítélve a karját maró szúnyogot se csapná agyon, mégis 17 reményteli emberi életet vett el, és bár ennyi családot fosztott meg a jövőbe vetett elképzeléseitől. A tárgyalás idején föl se tekintett, ült csak, szinte megbabonázottan. Remélem, hogy azért, mert jócskán le volt szedálva. Különben elképzelhetetlen számomra egykedvűsége, hiszen ha valaki szándékosan elvette 17 kortársának életét, a mögött valami alantas szándék működik.
Hallottunk már olyat, hogy idegenek, ismeretlenek fölött elkövetett bosszú, az elkövetőt ért korábbi megkülönböztetés megtorlása, vagy egyszerűen más bűncselekmények másolása áll a háttérben, amihez a föltűnési viszketegség ad annyi erőt, hogy saját élete tétjén is a merénylő akar lenni – gondoljunk bele –, a leghatékonyabb tömeggyilkos az iskolai erőszak történetében. Sem pszichológus, sem kriminológus nem vagyok, nem ítélkezhetem az elkövető szándékai felől, de nem megy a fejembe, hogy ha valóban aljas indokok vezérelték tettét, mitől ennyire érdektelen. Akár bosszút akart állni, sérelmeit megtorolni vagy hírnevet szerezni, miért nem állt ki a bíróság elé, és miért nem kacagott elvetemülten a törvény és a gyászolók szemébe: Lám, én vagyok a Jani! És ezért vállalom az életfogytiglanit, vagy a méreginjekciót!
Még csupán egyetlen kitérő Trump „problémamegoldó” felvetéseihez. Az elnök szerint sokat segítene az ilyen helyzetek megelőzésében, ha 21 évnél fiatalabbak nem vásárolhatnának félautomata lőfegyvert. Hát, kérem, az államokban a legtöbb áldozatot követelő lövöldözéseket éppenséggel nem kiskorúak követték el.
Az iskolai erőszak természetesen nem csupán tengeren túli probléma. A minap Zomborban vetette föl egy iskolaigazgató a kérdést a rendőrkapitánynak, hogy mit tehet az iskola a diákok közti erőszakos konfliktusok megelőzésére. Nem a rendőrfőnök, hanem a megbeszélés másik résztvevője válaszolt, miszerint az iskolai erőszak a családi nevelés hiányából fakad, amit tovább gerjeszt az iskolai légkör. Magyarán, a családban kellene elejét venni az agresszív megnyilvánulásoknak, az oktatási intézményekben pedig idejekorán kellene reagálni azok jeleire.
De hát kérem, hogyan? Az iskolai fegyelmezésnek nincsenek eszközei. Ugyan, kit érdekel egy rossz érdemjegy, vagy intő? Legfeljebb a szülőt, aki olykor maga is fizikai atrocitással válaszol a jobbító szándékú intézkedésre, vagyis a gyermeke iránti fegyelmező szándékot erőszakkal torolja meg. Rövidre zárja a problémát, ám ettől nem épül gyermeke morális képe, a problémamegoldások kevésbé agresszív palettája.
Pedagógus családban születtem, anyám egy éven át osztálytanítóm volt, apám nyolc tanévemen keresztül igazgatója az iskolámnak. A családban kaptam az első eligazításokat, megtanultam főzni, rendet rakni, mosni stb. Csintalan voltam, olykor hanyag, ezért gyakran csattant a nadrágomon a fakanál, ha nem etettem meg a nyulakat, kaptam néhány fülest, amikor meg úgy mentem el otthonról, hogy nem szóltam a szüleimnek, elmagyarázták, mit éltek át a távollétem alatt.
Gyakorló tanár koromban olvastam egy tragikus esetről, egyik iskolában a tanár lekevert egy taslit a diákjának, aki röviddel rá valamiféle agyi vérömlenyben elhalálozott. A pedagógust bebörtönözték, noha kiderült, hogy a gyerek egy korábbi telelésen síelés közben nagyot bukott, akkor keletkezett az agyi rendellenesség, amit a hónapokkal későbbi tasli hozott végzetes állapotba. A véletlen balesetre ráment két élet, a gyermek pótolhatatlan elveszítése és a pedagógus szakmai karrierje. Hát, tanárként én soha senkire nem emeltem kezet, még barackot se nyomtam senki fejére. Nem, mintha a következményektől féltem volna, hanem mert a fizikai büntetés nem fért bele pedagógusi elveimbe. Pedig kijutott nekem is belőle.
Volt, hogy kifinomultan, például amikor apámmal utaztam valahová tanítási napon, este kérdeztem anyámat, aki éppen tanítónőm volt, hogy mi a házi feladat, amire azt válaszolta, hogy kérdezzem meg az osztálytársaimat. Kaptam én is körmöst, tenyerest meg fenekest, ezek mindegyike bevált fegyelmezési eszköz volt. A legszélsőségesebb eset, amikor apám velem vágatott fűzfavesszőt az elfenekelésemhez. Ártatlan voltam az ügyben, esetleg rossz időben rossz helyen, de apám a többieket nem bántotta, egyedül én kaptam ki. Akkor az igazságtalanság miatt rettenetesen dühös voltam, de szinte nyomban éreztem, hogy apám nem tehetett mást, nem látott tisztán az ügyben, ezért nem vagdalózott meggondolatlanul, hanem morális büntetésként engem fenekelt el. És működött a dolog, a többiek is értettek belőle.
Mirkóval már Zomborban ismerkedtem meg. Szerb nyelven a Mirko az Imre keresztnév megfelelője, de köznévként, kis kezdőbetűvel írva, valami egészen más, a kisgyerek fegyelmezésére szolgáló vessző, ág, vagy bot, amit általában a szekrény tetején tartottak, és ha rendre kellett utasítani a csintalan csemetét, csak említették, hogy mindjárt lekerül a magasból a (M)mirko, a lenyugtató, a lehiggadás eszköze. Magam tapasztaltam, hogy gyakran (M)mirko nem is volt a szekrény tetején, hiányában, puszta említése révén is működött, csitította a magából kikelt gyermeket.
A legutóbbi, Szerbiában, Szabadkán, Újvidéken, Petrőcön és Bujanovacon végzett fölmérés szerint az iskoláskorúak hét százaléka rendelkezik valamiféle hideg fegyverrel, de még 12 százalékuk vágyik rá, sőt 13 százalékban bizonyos körülmények közt támogatnák a terrorista cselekményeket. Az iskoláskorú gyerekek leginkább a homoszexuálisokat gyűlölik, etnikai alapon pedig a romákat és az albánokat képtelenek elfogadni.
Milyen kár, hogy (M)mirko fölkerült a szekrény tetejére, és ott is maradt, a feledésben.
