Sokszor érdekes gondolatokat kap csol össze az agyunk. A minap épp tojást vásároltam, és erről a szivár vány jutott eszembe. Pontosabban az a kijelentésem, amit pár évvel ezelőtt egy baráti beszélgetés közben fogalmaztam meg. A hozzám közel állók tudják rólam, hogy valóban igyekszem széles látókörű és elfogadó maradni, és egyáltalán nem szívelem a szélsőségeket. Ezért nem értették félre, amikor azt mond tam, hogy a nagy globalizáció és a jogok határtalan kiszé lesítése már a szivárványt is elvette tőlem. Annak a nemze déknek vagyok ugyanis a tagja, akik még az égre néztek, amikor mellettük szivárványt kiáltot tak. Akkoriban még a reményt szimbo lizálta az égi tüne mény, és varázsként éltük meg, amikor megjelent a hori zonton. Később valahogy elfogytak a szivárványok is, és a gyönyörű szó is más értelmezést kapott… Ahogyan megváltoztak a tojáshoz kapcsoló dó asszociációk is.
A „Mi volt előbb: a tojás vagy a tyúk?” közismert filozófiai kérdést valamilyen formában sokan megvitatjuk ifjúkorunkban. A vita örök és lezárhatatlan, így egy idő után talán el is engedjük a gondolatmenetet. Főként, hogy a tojást már gyerekkorunkban sokkal inkább társítjuk a nyuszihoz, mint a természetes őséhez. Kissé abszurd ugyan ez a gondolatkapcsolat, ám ha figyelembe vesszük, hogy többségünk keresztény katolikus közegben cseperedett, akkor több szempontból sem elítélendő az, amit az agyunk művel. Hisz egyik legnagyobb egyházi ünnepünk csodás pillanataira asszociál ilyenkor: a húsvétra. A feltá madás csodáját pedig a népünk olyan jelképekkel igyeke zett közelebb hozni a mindennapokhoz, amelyek az életet és a megújulást jelentették számára. Míg a nyulat a tavasz hírnökeként ismerték, és csak később épült be Németor szágból a magyar hagyományokba, addig a tojás számunk ra is ősi jelkép. Régebben már nagycsütörtökön szerepet kapott, ezen a napon ugyanis megszűnik a harangozás: a szólás szerint ilyenkor „a harangok Rómába mennek”, hogy aztán nagyszombaton újra megszólaljanak. A Jeles napok, ünnepi szokások című Tátrai–Karácsony-kötetben olvashatunk arról is, hogy régebben ezeken a harangmen tes napokon a gyerekek hívták a templomi szertartásokra a népet. Hangos kereplőikkel szaladtak végig az utcákon, a szolgálatért pedig jutalmul tojást kaptak. A nagypénteki tojásfestés szokása sem véletlen, ahogy a piros szín sem, amely Krisztus vérére emlékezteti a kereszténységet: egykor hagymalevéllel, vadalmafa héjával, bürök levelével, lencse levével színesítették, majd szalonnahéjjal fényesítették. A tojások hímzése pedig maga volt a népi művészet csúcsa, amely az adott közösség lenyomatát hordozta: a különböző tájegységek mintázatait festették, vésték, viaszolták a héjra. Olyan erős szimbólumról van szó, amely a mai napig fenn tartja szinte az összes hozzá kapcsolódó szokást. Akár egy üzenet, amely az ősi természeti erőkről éppúgy szól, ahogy a kereszténység történetéről és a magyarság múltjáról is. Ebben az apró, törékeny kis „életbölcsőben” egyesül az emberiség elképzelése, tudása, reménye az élet értelméről. Az élet csírájaként ugyanis benne lakozik a legtöbb nemzet történelmében és mai tudatában is.
Gyalázatosnak érzem hát azokat az asszociációkat, amelyek manapság jutnak eszembe a tojásról. Nevezete sen azt, hogy húsvét előtt vajon mennyi pénzre lesz szük ség a vásárlásához. Mert ahogyan sok minden más értékes jelképet, ezt is bekebelezte a haszonközpontú világunk. Így meglepett, amikor nemrégiben az a hír járta körbe a szerb sajtót, hogy idén nem indokolt a tojás drágítása a szerb piacon. Okkal fogalmazok így, hisz azonnal eszembe jut a kollégám, aki szerint „felénk minél többet mondogatják, hogy nem drágul valami, annál biztosabb, hogy bekö vetkezik az áremelés”. Az pedig, hogy kinek mi a drága, szintén képlékeny. Számomra már így is meggondolandó, hogy mennyi tojás kerül az asztalra hol 15, hol 22 dináros áron. Egyes államvezetők viszont éppen ebben látták meg a napi megélhetésünk kulcsát, amikor a Legjobb ár akció keretében a tojás beszerzését is „megtámogatták” a két hónapos árkorlátozó kezdeményezésükkel. Nevezetesen Tomislav Momirović egykori kereskedelmi miniszter szava it idézi be játékos tudatom, aki az akció beharangozásakor a nagy igyekezetében azt állította, hogy két tojáson egy felnőtt ember egész nap elél. Ezen a ponton leállítom az incselkedő agyam, és nem engedem továbbvinni azt a szálat, hogyan és mint alakult az említett tárcavezető sorsa...
Ahogyan azzal sem szeretnék foglalkozni, hogy kiket és miért dobálnak meg a felbolydult társadalmunkban tojással. Azzal viszont egy pillanat erejéig hagyom játszani a tuda tom, hogy miért épp tojással? Mert mint leszögeztem, nem épp a legolcsóbb élelmiszerről van szó. De a szakemberek szerint épp azért nem kellene drágulnia így ünnepek előtt, mert több is van belőle országunkban, mint kellene. Mintegy 1,7 milliárd tojást termelünk Szerbiában évente. Ez azon ban meghaladja a hazai piac szükségleteit, így jövedelmező lehetne a kivitel. Főként, hogy az uniós piacon nagy a kereslet az emberi fogyasztásra szánt tojás iránt. A szakemberek szerint tenyésztőink rendel keznek a megfelelő képzett séggel és minőségi termékeket állítanak elő, amelyek megáll nák helyüket az Unióban is. Hogy miért a feltételes mód? A válasz „egyszerű”: mert a tojás elemzések eljárásaira vonat kozó szerbiai rendelkezéseket még nem hozták összhangba az uniós elvárásokkal... Így a hazánkban gyülemlő, minő ségi tojás a miniszterek öltönyén köt ki.
– Mit szóltok, ha idén szivárvány színűre festjük a tojá sokat? – kérdeztem a gyerekeimet.
– Na, azt már ne! Maradjon az csak piros – vágták rá egybehangzóan oly határozottsággal, hogy egy pillanatra még meg is hökkentem. De gyorsan elillant a meglepett ségem. Hisz ma már nyilván az egyetemista lányomat se a kiskorában oly kedvelt, szivárványon szökdelő pónikra emlékezteti az égi tünemény. A hatodikos fiam pedig többet találkozott a napfényt visszatükröző vízcseppek különböző értelmezéseivel az interneten, mint amennyiszer láthatta a varázst az égen.
Pedig én csak ötvöztem volna a reményt az élettel, még ha csak húsvéti jelképként is. De akkor marad a tojás piros. Elvégre jobban illik a hagyományainkhoz is. No meg az uralkodó közhangulathoz is.
Nyitókép: Illsuztráció/Pixabay.com
