Gyapjúfonoda Topolyán

Az igazi téli zimankóban került elő egy húsz évvel ezelőtt készült, kézzel kötött gyapjúpulóverem, és mondhatom, jó szolgálatot tett. Emlékszem, gyerekkoromban, a falusi házban telente gyapjúzokniban járt az egész család, mamusz nekünk, gyerekeknek is készült. A hátsó, gazdasági udvarban a népes háziállatsereg között néhány birka mindig akadt, s azoknak gyapjából – nagynéném ügyes keze által – készült a meleg holmi az egész családnak. A napokban ellátogattam abba a műhelybe, ahol a beadott, mosott gyapjúból a kötésre alkalmas fonál készült.

Topolyán, a Fő utcán található műhelybe lépve mintha a múltba lépnénk. Miután a különleges munka 8 fázisát megmutatta a fonoda tulajdonosa, leültünk a ma már csak ritkán működő gépek közé, és a mindent átható, semmihez sem hasonlítható gyapjúillatban idéztük fel a családi műhely elmúlt év fél évszázadát. A családi gyapjúfonoda évtizedeken át megélhetést biztosított a Bečejac családnak. Zoran már Topolyán született, a gyapjúfonodát szülei alapították 1957-ben. Szenttamásról érkeztek, ott tanulták ki a mesterséget, és ideérkezve megnyitották a gyapjúfonodát, mely ma is ugyanazon a helyen található.

– Édesapám 1988-ig vezette a műhelyt, akkor nyugdíjba ment, és én vettem át. Én építész vagyok, de itt nőttem fel, gyerekkorom óta láttam, hogyan dolgoznak, és láttam benne lehetőséget a megélhetésre. Már én is harminc éve ezzel foglalkozom – kezdi a bemutatkozást vendéglátónk, majd arra kérem, idézze fel, hogyan hozták létre a fonodát.

– Az első gépet 1957-ben vásárolta az édesapám, majd lassan minden évben vettek valamit, 1966-ban a kúlai Sloboda gyárban lecserélték a gépeket, és akkor megvettük a fonógépet, ami 30 méteres helyiséget követelt volna, ezért a 12 méteres helyiségünkhöz alakítottuk, rövidítettük, ez a gép a mai napig dolgozik, 1905-ben készült Oskar Schimmel német gép. Utánanéztem, abban az időben évente 3000 ilyen gépet készítettek. Nem tudom, hogy van-e még Szerbiában ilyen gép.

Hogyan érkezik az alapanyag a fonodába?

– Általában mosott gyapjút hoznak az asszonyok. Egy kilogramm gyapjú mosásához mintegy 100 liter vízre van szükség, ha túl zsíros marad, akkor nem lesz jó minőségű, egyenletes a szál, ez igen nehéz munka. A feldolgozás során én fonalat készítek. Van még néhány igen idős, nyolcvan év körüli asszony, aki tud fonni, és kéri az alapanyagot a kézi fonáshoz. A környező falvakban még tudnak néhányan rokkán fonni, de ez már nagyon ritka. Az utóbbi években a nemezeléshez szükséges gyapjú is keresett, a gyerekek a nyári szünidőben tanulnak nemezelni. Ez az alapanyag kerül a gyapjúpaplanokba is. Műhelyünkben paplan is készül, éppen most készült egy szép darab, a nagyszülők rendelték unokájuk 18. születésnapjára.

Mennyi munka van az utóbbi években?

– Évente 3-4 hónapot dolgozunk, régebben az 1970-es években a műhelyben a szüleimen kívül öt munkás volt, és két váltásban dolgoztak, tehát nagyot fordult azóta a világ. Amikor megjelent a könnyebb, olcsóbb műszál, nagyon gyorsan megszűnt a gyapjú iránti kereslet. Pedig az a pulóver nem melegít, nem olyan tartós, megnyúlik.

Igaz, hogy a gyapjúpulóver mosása nem olyan egyszerű, legjobb, ha kézzel mossa ki az ember, de tény, hogy húsz év sem látszik meg rajta, és rendkívül kellemes, egészséges a viselete. 30–40 évvel ezelőtt a szabadkai, újvidéki, belgrádi, pancsovai, obrenovaci piacokon is árultuk a gyapjút, és jól lehetett ebből élni.

Mit gondol, van -e jövője a gyapjúfonodának?

– Sajnos nem vagyok optimista, a lányom közgazdasági egyetemre jár, ő nem fog ezzel foglalkozni. A szakma titkainak megismerése 5-6 évig tart, és ez egy igen piszkos, poros munka. A természetes anyagok újbóli térhódításával lenne jövő, ha újraértékelnék az emberek a természetes alapanyagok mostanra igencsak megkopott megítélését. Magyarországon  például ismét van rá kereslet, ha jól tudom, államilag is támogatják a régi mesterségek fenntartását. Jó lenne nekünk is egy kis segítség, hogy megmaradhasson a műhely. Nem tudom, hogy ilyen állapotban meddig maradhat fenn. Szlovéniában, Horvátországban már nehéz tiszta gyapjúhoz jutni. Ennek oka, hogy lassan kihal az a nemzedék, aki kézzel tud fonni, kötni, valamint nagyon megcsappant az igény a kézzel készült, igényes termékekre, amióta megjelent a kínai áru.

Sajnos, nálunk birkanyíráskor a gyapjút legtöbbször eldobják. Birkatartással egyáltalán nem a gyapjú miatt foglalkoznak az emberek, hanem a hús, a bárány miatt.

A juhász, ha nem egyedül nyírja a juhait, többet fizet a birkanyírónak, mint amennyit a birkagyapjúért kap. Számomra az a legnagyobb gond, hogy a gyapjúmosás nagyon nehéz munka, még lenne gyapjú a falvakban, a falusi, idősebb nők a ház körüli 4–5 birka gyapjúját kimossák, és úgy hozzák ide. Ha nagy mennyiségű mosott alapanyagot kapnék, akkor talán többet dolgoznának a gépek. Régen Kúlára vittük a nagyobb mennyiségű mosatlan gyapjút, és a mosott gyapjú onnan került a műhelyünkbe. Most nyaranta veszek 100–200 kilót, és kézzel mosom, szárítom, ez nagyon nehéz munka.

Jó lenne, ha megváltozna az emberek viselkedése, hogy télen ne a kínai zoknit, pulóvert hordják, hanem a sokkal értékesebb, melegebb hazait, és hogy a derékalj, a paplan is gyapjúból készüljön. Ha megnéznénk, min alszanak az emberek, szomorú képet kapnánk. A feleségem megtanulta a paplankészítést, évente csupán néhány, talán tíz készül el, mert ennyire van igény.

Végül megnéztük a kész termékeket, a természetes színű motringokat, a téli zoknikat, kesztyűket, sapkákat, a paplanokat, és azzal a gondolattal búcsúztunk, hogy jó lenne ezt a régi mesterséget (is) megőrizni.

– Tudomásom szerint Vajdaságban ez az egyetlen működő gyapjúfonoda, de egész Szerbiában sincs sok. Jó lenne ezt az értéket megvigyázni. Még nem foglalkoztam sokat a gondolattal, de a műhelyből akár múzeum is lehetne – mondta végül a műhely ajtajában Bečejac Zoran.