Jövő héten ünnepeljük az 1848/49-es forradalom és szabadságharc kitörésének 170. évfordulóját. Az akkori eseményeket olyan nagy formátumú személyek alakították, mint Kossuth Lajos, Batthyány Lajos, Széchenyi István vagy épp Görgey Artúr. Köztük volt egy hadvezér, akinek Bánátban voltak a birtokai, a délvidéki hadszíntéren aratta legnagyobb sikereit és eleméren van végső nyughelye. Ő Kiss Ernő, az aradi vértanúk egyike.
Kiss Ernő 1799. június 13-án született Temesváron. Vagyonos örmény családból származott (az aradi vértanúk közül Lázár Vilmos ezredes volt még örmény származású). A családi gazdagságot nagyapja, Izsák alapozta meg, aki 1782-ben megvette az ittabéi és eleméri birtokokat, ezzel pedig nemesi címet szerzett maga és örökösei számára. Apja Kiss Ágoston volt, akit még gyermekkorában elveszített. Nevelése így anyjára, a szerb felmenőkkel rendelkező Bogdánovits Annára és nagyanyjára, a szintén örmény származású Kiss Izsákné Issekutz Máriára hárult.
A nevelésben azonban sem az örmény, sem a szerb hagyomány nem játszott szerepet. A szabadságharc leendő altábornagyát a Habsburg-ház iránti feltétlen hűségre tanították, ami serdülőkorában csak fokozódott, mert anyja hozzáment egy osztrák katonatiszthez, báró Ernst Loewenhez. A mostohaapa a bécsi Collegium Theresianumba küldte felesége gyermekét, amely intézmény arra volt hivatott, hogy a nemes ifjakat magasabb műveltséghez juttassa, és felkészítse őket arra, hogy felsőbb hivatali pozíciókat töltsenek be a birodalomban.
A Theresianum elvégzése után az ifjú Kiss Ernőt mostohaapja katonának adta. A Bécsújhelyi Katonai Akadémián tanult, majd 1818-ban Galíciába került egy huszárezred hadapródjaként. Kiss Ernő a legrosszabb időben került a katonai pályára. A Habsburg Birodalom ekkor a béke korszakát élte. A napóleoni háborúk 1815-ben, Waterloo mezején véget értek, miközben a tisztikar létszáma hatalmasra duzzadt. Az előmenetel a katonák számára így lelassult. Egy-egy előléptetésre hosszú éveket kellett várni. A torontáli katonatiszt mégis szédítő sebességgel haladt a ranglétrán. Mindezt a családi vagyonnak köszönhette.
„Kiss Ernő módszere az volt, hogy a rangban előtte lévők közül többet is rábeszélt, hogy menjenek nyugdíjba. Ennek fejében kötelezettséget vállalt, hogy nyugdíjukat kiegészíti olyan mértékben, mintha magasabb rendfokozattal mentek volna nyugállományba (a századosnak őrnagyi, az őrnagynak alezredesi nyugdíjat biztosított)” – írta Kalapis Zoltán Negyvennyolcnak nagy idejében című könyvében. Ezzel a módszerrel Kiss Ernő 1843-ban, negyvennégy évesen már elérte az ezredesi rangot. Az ittabéi és eleméri birtokok nagy jövedelmei az előmenetel mellett azt is lehetővé tették, hogy Kiss fényűző életet éljen a hadseregben.
„Keleti kényelemmel vette magát körül – írta szintén Kapalis Zoltán –, valóságos udvartartást vezetett: tisztiszolgákkal, huszárkísérettel, komornyikkal, házvezetőnővel, szakáccsal. Szobáit stílbútorral rendezte be, meg nehéz csipkefüggönyökkel, bársony drapériákkal, velencei csillárokkal, keleti szőnyegekkel.”
Kiss Ernő, Hernády Zsolt történész szerint, 1825. július 26-án Balatonfüreden ismerkedett meg leendő feleségével, a huszonhárom esztendős Szentgyörgyi Horváth Krisztinával, akinek tiszteletére édesapja bált rendezett. Ez volt az első füredi Anna-bál. Kiss kilépett a hadseregből és a pár 1826. május 16-án összeházasodott. Három gyermekük született, közülük Rozália és Auguszta nevű lányuk érte meg a felnőttkort. A fiatal feleség azonban 1828-ban meghalt.
Az özvegyen maradt férj ekkor visszatért a hadsereg kötelékébe. Később gyengéd érzelmeket táplált mostohatestvére, báró Loewen Júlia iránt. Júlia azonban nemcsak rokona volt, hanem hat évvel idősebb, férjezett asszony is. Mostohatestvérének férje, Fredrigone Alajos megtudta a dolgot, és kapcsolatait latba vetve elintézte, hogy Kiss Ernőt tőlük minél messzebbre helyezzék át. Így került Milánóba, ahol 1830-ban megismerkedett Julius Jakob von Haynau alezredessel. A két katona gyakran borozott és kártyázott együtt. Emellett Kiss Ernő nagy összegeket adott kölcsön Haynaunak. Nem sejthette, hogy későbbi hóhérját segítette anyagilag.
1845-ben Kiss Ernőt V. Ferdinánd osztrák császár és magyar király kinevezte a császári és királyi 2. (Hannover) huszárezred parancsnokává. Ebben az ezredben két későbbi aradi vértanú is, Nagysándor József és Vécsey Károly beosztottjaként szolgált. Ezzel a kinevezéssel Kiss Ernő visszakerült szülőföldjére és birtokai közelébe, mivel ezrede Torontál megyében székelt. Ekkor építette fel a klasszicista stílusú eleméri templomot, a csanádi püspökség típustervei alapján. 1848 tavaszán Kiss Ernő ezredével együtt Nagybecskereken állomásozott. Itt érte a forradalom kitörésének híre.
Mivel az uralkodó nevezte ki a Batthyány-kormányt, és az áprilisi törvényeket is szentesítette, úgy vélte, mint nagyon sok hozzá hasonló magyar katonatiszt, hogy nem mond ellent a Habsburg-háznak tett hűségesküjének, ha a magyar kormány mellett harcol. Bánátban pedig igen hamar harcra került sor, mert a szerbek felkelést robbantottak ki. Kiss Ernő aratta a szabadságharc első jelentősebb győzelmét 1848. szeptember 2-án, a perlaszi szerb tábor elfoglalásával.
Ekkor kezdték mesélni róla, hogy nem éri a golyó. Ezzel próbálták megmagyarázni a csatákban tanúsított bátorságát. A szóbeszédet tovább erősítette, hogy a temesvári harcok során három lovat lőttek ki alóla, úgy hogy neki semmi baja nem esett. Kiss a szeptember 29-én megvívott pákozdi csatában is részt vett. Ő volt a legesélyesebb jelölt az ütközet főparancsnoki posztjának betöltésére, azonban a haditanácson végül Móga János lett a befutó. Így a csatában Kiss Ernő csak megfigyelőként volt jelen. A csata után azonban jelentős szerepe volt abban, hogy Jelašičcsal létrejött a fegyverszünet. Ezért október 12-én, a honvéd tisztek közül elsőként, vezérőrnaggyá léptették elő és megbízták a bánáti hadsereg vezetésével. December 22-én a honvédségben szintén elsőként altábornaggyá léptették elő. A nagy sikerek sorozatának azonban 1849. január 2-án Pancsovánál vége szakadt. Itt ugyanis nagy vereséget szenvedett el a szerb felkelőktől.
2016-ban emeltek szobrot Kiss Ernőnek az eleméri templom kertjében (Ótos András felvétele)
Az emberei elvesztették minden bizalmukat iránta. Vukovics Sebő kormánybiztos lemondásra szólította fel, amit ő megtett, és január 10-én átadta a parancsnokságot Damjanich Jánosnak. Kiss Ernőt a pancsovai fiaskó után már csak adminisztratív feladatok ellátásával bízták meg. Így lett Debrecenben az Országos Főhadparancsnokság vezetője. Március 9-én kitüntették a Magyar Katonai Érdemrend II. osztályával. Április 2-án ott volt a hatvani csatában, de itt is csak mint megfigyelő. Világosnál tette le a fegyvert, így került előbb orosz, majd osztrák fogságba.
Az aradi várbörtönben rendszeresen meglátogatta mostohatestvérének férje, Fredrigone Alajos, aki birtokainak jószágkormányzója volt ekkor. Napi sétái során pedig találkozhatott magával báró Loewen Júliával is. 1849. szeptember 21-én mondták ki rá a halálos ítéletet, pedig bízott abban, hogy Haynau táborszernagy a régi idők emlékére megkegyelmez neki.
Annyi kegyelemet kapott csupán, hogy a katonák számára megalázó kötél általi halált golyó általi halálra módosították, azzal az indoklással, hogy „a vádlott úr császári királyi csapatok ellen tényleges parancsnokságot nem viselt, hanem attól az időponttól fogva, hogy hadtestét délről az osztrákok ellen felrendelték, korábbi beosztását odahagyva és parancsnokságáról lemondva pusztán adminisztratív beosztást töltött be.”
Október 6-án állt a kivégzőosztag elé, Lázár Vilmossal, Dessewffy Arisztiddal és Schweidel Józseffel együtt, akiket szintén golyó általi halálra ítéltek. A sortűz nem ölte meg, csak vállán sebesítette meg, így közvetlen közelről lőtték főbe. Ez az eset is tovább táplálta a legendát, hogy nem fog rajta a golyó.
A kivégzés éjjelén Loewen Júlia negyven aranyat fizetett a hóhérnak, hogy kiadja mostohatestvére holtestét tisztiszolgájának, Kovács Mihálynak. A holttest további sorsát Kovács Mihály 1890-ben levélben megírta magának az olaszországi száműzetésben élő Kossuth Lajosnak:
„Méltóságos Kossuth Lajos Úr!
Szívem sugallatát követve bátorságot veszek magamnak ma megjelenni írásommal azon számosok sorában, kik Méltóságod még a mai napon is legmélyebb tiszteletök és szerencsekívánásuk kifejezésével járulnak eléje. Ennek alapján van szerencsém Méltóságodat értesíteni az 1848-ik szomorú év történetéről, hogy Nagyságos Kiss Ernőtábornagy ur hű huszárja voltam, és jelenleg Nagy-Szent-Miklóson (Torontál megyében) van tartózkodásom.
Az eleméri templom kriptája (Ótos András felvétele)
81 éves ember vagyok. Én mint Nagyságos Kiss Ernőtábornagy ur hű huszárja következőket írom: 1849-ik évi Oktober hó 6-ikán az én jó gazdámat az Aradi várban lőtték agyon, én jó gazdámat azután annyira megsajnáltam, és oly hősséget kaptam, hogy még agyon lövetés utáni éjjelén KissErnesz tábornagy jó gazdámat az Aradi várból kiloptam, és az Aradi temetőben eltemettem, ott a temetőben 6 hétig hagytam, Aradról elvittem Kátrányföldre [Katalinfalva, ami németül Kathreinfeld-P.Sz.]a hol 16 esztendeig feküdt; onnan átszállítottam az ő templomi kriptájában Eleméren a hol most is nyugszik[...]”
Földi maradványait 1872. október 7-én helyezték el végső nyughelyén, Eleméren. Napjainkban ez a hely a délvidéki magyarság október 6-ai megemlékezésének központi helyszíne.
Kiss Ernő emlékét Nagybecskereken szobor is őrizte, amit 1906-ban állítottak fel a főtéren. Az emlékművet 1918-ban a bevonuló szerb csapatok a városon áthaladó keskenyvágányú mozdony segítségével ledöntötték. A szobor darabokra tört. A maradványokat évtizedekig a nagybecskereki Népmúzeum alagsorában őrizték. A maradványok szolgáltak mintául annak a mellszobornak, amit 2016-ban állítottak fel a Szent Ágoston-templom kertjében.
Annak a templomnak a kertjében, amelynek kriptájában vannak a földi maradványai. Az évforduló remek alkalmat nyújt mindenkinek arra, hogy fölkeresse ezt az emlékhelyet és lerója tiszteletét az eleméri és ittebéi altábornagy, a perlaszi győző, az aradi 13-ak egyike, Kiss Ernő előtt.
