A Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete Gyarmati Józsefnek, a Magyar Szó nyugalmazott újságírójának és szerkesztőjének, a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete alapító elnökének ítélte oda idén az Életműdíjat. Kollégánk díjára mi is büszkék vagyunk, hisz mi tudjuk legjobban, olyan embernek jutott ki, aki csaknem harminchárom évig szolgálta a vajdasági magyar tájékoztatás ügyét, hű maradt anyalapjához, és olyan időszakban is a szerkesztőség oszlopos tagja volt, amikor a Magyar Szó nagy tekintélynek örvendett határon belül és túl is.
Józsi tíz éve köszönt el a szerkesztőségtől. Azaz mégsem, hiszen nem adatott meg a lehetőség számára. A nagy átszervezésben csaknem megszakadt a munkaviszonya, az ezzel járó stressz pedig az egészségétől fosztotta meg. Az átalakulásban levő Magyar Szóból harminckét és fél munkaév után egyenesen nyugdíjban találta magát. Ennek idestova egy évtizede. S amikor már azt hihette, hogy teljesen megfeledkeztek róla, életműdíjjal jutalmazták.
– Valóban hihetetlen meglepetés és ajándék számomra ez a díj! Nem is tudom, hogyan jutottam a kollégák eszébe, hiszen olyan rég „kívülálló” vagyok?! Szóltak a tordaiak, de az interneten böngészve is rábukkantam a hírre, mások gratuláltak. Szinte el sem hiszem, annyira jólesett a hír! Az időzítés sem akármilyen, hiszen a születésnapomra és legszebb nemzeti ünnepünkre érkezett – mondta a hét derekán telefonos beszélgetésünk alkalmával, amikor már döntött: egészségi állapota miatt nem lesz jelen a díjátadáson.
Viszont egy halom fotót keresett elő látogatásomig, melyek ezt a bizonyos életművet hivatottak megmutatni. Zömmel Ifjú Gabi, Németh Matyi felvételei. És nemcsak fotók, hanem kiadványok is előkerültek. Józsi ugyanis annak idején az ügyeletes „történész” volt a szerkesztőségben, aki örömmel szerkesztette lapunk alkalmi mellékleteit, melyeket Rákóczinak, 1848-nak, Kossuthnak… szenteltünk. És a Naptárak, amiből még több ezer elkelt! És a sok-sok beszerkesztett oldal az anyalapban, melyek másnapra már feledésbe is merültek, hisz ez a napilap sorsa. És akkor még nem említettük a szülőfalut, Tordát, mely a könyvek, újságok mellett az emlékezetében is elevenen él. A szülők, a barátok, közöttük a tizennégy évvel ezelőtt elhunyt Fejes István képzőművész, a három évvel ezelőtt elhunyt egykori szomszéd, Berényi János, a nyolc éve elhunyt Csorba István kolléga…
Ha jól emlékszem, mindig azt vallottad, a jó újságíró mindent tud, de semmihez sem ért.
– Igen, így van. Elismerem, hogy a szakmai képzettség mindig előny, sőt követelmény, de lehet valaki például jó egészségügyi újságíró anélkül, hogy el tudna végezni egy vakbélműtétet, de nem lehet jó újságíró, ha nem ismeri az egészségügy problémáit. Az újságíró esetében legfontosabb a tájékozottság. Ezért kell elolvasni minden hírt, meghallgatni, megnézni minden híradót, még akkor is, ha úgy gondoljuk, hogy mindenről mindent tudunk. A jó újságcikk az, amelyből elolvasás után látszik, hogy a szerzője legalább tízszer többet tud, mint amit itt leírt.
Persze a mai újságírásnak korszerűbb szabályai vannak, de engem rettenetesen zavar, amikor azt látom, hogy az újságíró mellébeszél, mindenáron humorizál, elmismásolja a témát, idegen szavakkal dobálózik, eláraszt mindenféle (felesleges) adattal, mert ezzel a járatlanságát leplezi.
Mint régi kolléga, arra a híres mondatodra is emlékszem: míg lesznek tordaiak, addig lesz Tordai Újság is. Vonatkozik ez a Magyar Szóra is?
– Amíg lesz Vajdaságban magyar, lesz Magyar Szó is.
Nem könnyű most sem a napi taposómalomban dolgozni, de aktív újságíró korodban sem volt az. Hogy emlékszel az elmúlt évtizedekre?
– A miloševići kor a Magyar Szó talán legnehezebb időszaka volt. Egyrészt nem láttuk a miloševići kor végét, másrészt a lap függetlensége, a tájékoztatás objektivitása volt veszélyben, magyarán szólva, maga az újságírás. Az egész szerkesztőség egyetértett abban, lesz ami lesz, mi tesszük a dolgunkat, úgy mint korábban. Sajnos, pont akkor történt mindez, akkor kellett a puszta egzisztenciáért, a lap megmaradásáért, függetlenségéért küzdeni, amikor ezerszer fontosabb lett volna a szerkesztőség fiatalításával, a korszerűsítéssel, a modernebb újságírással foglalkozni. Emlékszem, egyetlen célunk akkor az volt, hogy minden áron megtartsuk a lapot. Szerintem a Magyar Szó ennek a kornak a következményeit nyögi még ma is. Arra büszke vagyok, hogy sikerült megtartani a tekintélyünket.
Nagy támadásoknak volt kitéve a lap, de tekintélye is volt.
– A Magyar Szó mindig nagy tekintélyű napilap volt a nagy Jugoszláviában, rendszerint a belgrádi Politika és a zágrábi Vjesnik mellett emlegették. A tekintélyünket, függetlenségünket, becsületünket őriztük a nyolcvanas évek végétől a kilencvenes éveken át, de úgy érzem, minden mást elvesztettünk. Sajnos olvasóink egy részét is. A Magyar Szónak mindig az Olvasó volt a legfontosabb, ha kellett, értük még a hatalommal is szembefordultunk. Azért féltettük is a lapot, féltettük az akkori 25–30 ezres hétköznapi példányszámunkat. Nem véletlenül. Amikor én a laphoz kerültem, tehát a hetvenes évek elején, a vasárnapi rekord 70 ezer volt, s a vasárnapi Magyar Szó volt az országban a legolvasottabb újság.
Kellemes emlékek is maradtak bizonyára.
– Sok kellemes, de ma már félelmetesnek tűnő emléket is őrzök. Egyszer a ’90-es években Titográdban, a mostani Podgoricán jártunk T. Kovács János kollégánkkal. Jó hangulatban indultunk hazafelé, amikor Belgrádhoz közeledve a köd leereszkedett, és Stojan sofőrünk bravúrjának köszönhetően kerültünk el egy ütközést. Elszállt a jókedvünk, de utólag sokszor emlegettük azt az éles helyzetet, amikor egy nyergesvontatót előzve csaknem ollóba szaladtunk, de sikerült az autónkat az útszéli parkolóra terelni.
Általában elmondhatom, hogy szerkesztőként sokkal nehezebb pillanataim, sőt perceim, óráim voltak, mint újságíróként. Számtalan esetben nemcsak lapzártáig voltam a szerkesztőségben, hanem megvártam, megvártuk az első Magyar Szót. Aztán, mikor hazaértem, szinte félájultan zuhantam az ágyba. Nem egyszer megtörtént, hogy a szerkesztőségben aludtam.
Karrieredre visszatekintve, mire vagy ma is büszke?
– Kell-e még valami azonfelül, hogy a legjobb magyar nyelvű újságot adtuk az olvasóknak? Nagyon jól tudtuk, hol hibáztunk, de bizony le kellett nyelni a jogos bírálatokat. Mégis büszkék lehetünk, mert a Magyar Szó volt az egyetlen napilap az országban, amely képet is közölt a Los Angeles-i olimpia megnyitójáról Szántó Zoltán kollégánknak köszönhetően. Szintén egyetlen napilapként mi közöltük jelentőségének megfelelően a Challenger katasztrófáját. Dujmovics György kolléga helyszíni tudósításának hála. Később – ez már a hatalommal való hadakozásunk idején történt – járt a szerkesztőségünkben Warren Zimmermann amerikai nagykövet, aki utolsó belgrádi sajtóértekezletén azt mondta, „Ki mondja, hogy Szerbiában nincs sajtószabadság. Itt van mind a két független napilap.” A másik a Naša Borba volt.
Életműdíjjal tüntetnek ki, mit üzensz a szakmának, azoknak az olvasóknak, akik emlékeznek a munkádra?
– Sajnos nem tudok az átadón megjelenni, de a díjat nagyon köszönöm. A következő sorokat küldöm:
Kedves Barátaim!
Számomra a díj nemcsak kitüntetés, hanem a legnagyobb elismerés is. Ha én erre gondoltam volna! És épp a legszebb nemzeti ünnepünk alkalmával kellett volna átvennem, ezért is sajnálom, hogy nem lehetek most veletek. Pedig már nagyon szeretnélek látni benneteket, biztos van köztetek olyan barátom is, akivel lenyomtunk harminc évet a lapnál, vagy a szakmában, most meg már több mint tíz éve nem találkoztunk. Biztos hallottátok, hogy tíz évvel ezelőtt túléltem egy súlyos stroke-ot, egy agyvérzést, most karácsony és újév között pedig egy infarktus vett le a lábamról. Olyan állapotban vagyok, hogy már alig tudok járni és beszélni. Marad tehát az írás. Talán ezért tartják az infarktust az újságírók tipikus betegségének. Büszke kellene, hogy legyek rá, de nem vagyok. Ez tehát az egyetlen oka, hogy élőszó helyett írásban köszönöm meg nektek ezt a hatalmas meglepetést és ajándékot. Kénytelen vagyok így nevezni, mert még azt sem mondhatom, hogy ez a kitüntetés további munkára kötelez. Kívánok nektek további sikeres munkát, a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének pedig felvirágzást. Újvidék, 2018. március 15.
Ölellek benneteket: Gyarmati József
