Magyarkanizsa községben az ünnepek, iskolai szünetek ideje alatt megszaporodnak az utakon a külföldi rendszámtáblájú autók. Hiszem és tudom, nem képez kivételt, nem lesz kuriózum ezzel a település, sőt az egész község, tudjuk ugyanis, a határátkelőkön is torlódás van ilyenkor, jönnek haza a külföldön élő vendégmunkások és az ott letelepedettek.
Azt látom, itt a HDH jelzésű autókból Dunát – vagy inkább Tiszát – lehet rekeszteni. Vannak köztük csili-vilik, de az olcsóbbakból is fel-feltűnik néhány. Tekinthetünk rájuk árgus szemekkel, irigykedve, acsarkodva, szitkozódva, de lassan odáig jutunk, hogy megszokjuk, közömbössé válunk. Aki menni akar, hadd menjen, mindenki a maga sorsának a kovácsa.
Hallani, hogy ott mennyivel nyugodtabb az élet, sokkal könnyebb a megélhetés, vannak, akik dicsekvőre fogják, s persze olyanok is, akik azért azt sem hallgatják el, hogy ott sincs kolbászból a kerítés. Ki ilyen okból megy el, ki olyanból. Heidenheim. Németország déli része. Mini Balkán alakult már ki ott, olvasom a közösségi oldalon, blogbejegyzésekben.
Megrökönyödéssel veszem tudomásul, hogy egyesek már németül kommentelnek, németül írják hozzászólásaikat a magyarok közt is. Nem foglalkozom már vele, csak egy pillanat erejéig áll meg bennem a lélegzet. Éppen ezért kapom fel a fejem, amikor látom, egykori kolléganőm Heidenheimban blogot ír. Őszintén, kitárulkozóan és magyarul. Nem tudom eldönteni, íráskényszere van, fontosak a gyökerei, hazahúz a szíve, rosszul érzi ott magát, vagy azok közé tartozik, akik kényszerből ugyan, de hazájukat hátrahagyva átmeneti állapotként élik meg az ottlétet.
Legtöbbször azért maradnak bennünk a kételyek, mert kérdezni se tudunk, vagy nem merünk, de ez esetben biztos voltam benne, Berta Irmától, a férjezett, kétgyermekes fiatal anyukától kertelés és szépítés nélküli válaszokat kapunk. Válaszokat egy kivándorlótól, miért ment el, hogy érzi ott magát, hogyan éli meg a mindennapjait, milyen szellemben neveli a gyermekeit.
Vukováron születtél, ahonnan kényszerűségből kellett eljönnöd. Hogyan emlékszel vissza erre az eseményre?
– Néhány emlékképem van csupán, hiszen hároméves voltam, amikor elhagyni kényszerültünk a várost. Emlékszem, amikor a menhelyen az egyik katona dobozos üdítővel kínált. Zöld vaságyak voltak ott, és elég sokan voltunk. Az utána következő időszak bizonyult csak igazán nehéznek. Nem tudtuk, mi történik az ottmaradt rokonainkkal, élnek-e vagy halnak... Majd lassan érkeztek a hírek. Van, aki nem élte túl, más fogságba esett. Nehéz időszak volt, de szerencsére elmúlt.
Aztán Adorjánon a beilleszkedés várt rád és a családra…
– Nem igazán sikerült beilleszkednem. Mindig azt éreztem, nem oda tartozom, de idővel igyekeztem részt venni a falu életében. Voltam templomi felolvasó, rendezvényeken bemondó, valamint a Kanizsai Újság helyi tudósítója.
Színmagyar családban, horvát környezetben cseperedtél, mégis felsőfokú tanulmányaidként a szerbet mint környezetnyelvet választottad.
– Hatalmas fájdalom és sokk volt számomra, amikor nem vettek fel az orvosi egyetemre. Az volt életem álma, legalábbis azt gondoltam akkoriban. Egy éven át készültem otthon a következő évi felvételire, különórákat tartottam szerb és angol nyelvből. Majd áprilisban úgy döntöttem, hallgatok anyukámra, aki előző szeptember óta mondogatta, próbáljam meg a szerb nyelv szakon letenni a felvételit. Ha már itthon is tanítok, talán ez az út való nekem. A tanári szakma leginkább az első MNT által szervezett szerb nyelvi képzéseken vált részemmé. Az első pár évben én szerveztem a képzések oktatási részét, és igazán boldoggá tett, hogy kamatoztatni tudom a szerzett tudásom és másokon is tudok közben segíteni.
Mikor és milyen megfontolásból költöztél Németországba?
– A férjem kamionsofőr. 10 éve járja Európát, és amikor először járt nyugaton, egyre inkább gondolta úgy, hogy ki kellene jönnünk. Én sokáig nem akartam. Amikor megszületett a fiunk, a férjem otthon vállalt munkát, minden este hazajött, ami csak pár óra hossza alvást jelentett, és a beígért, jól csengő összeg helyett időnként csak annak felét, de maximum 70%-át kapta meg a munkáltatójától. Ekkor még kitartottunk. Gyűjtögettük a pénzünket, földet szerettünk volna vásárolni.
Saját kis gazdaságot felépíteni. Amikor összegyűlt a pénzünk, elmentem megérdeklődni, hogyan is történik az átíratás. Ekkor vezettek be egy új törvényt, a földeket már nem ügyvéddel, hanem közjegyzővel kellett átíratni, akinek a díjára a férjem következő havi fizetése sem lett volna elegendő, és amelyből tűzrevalót kellett vennünk. Ekkor el kellett döntenünk, hogy melegszünk-e a télen, vagy földet veszünk. És megszületett a döntés, hogy megyünk. Először a férjem ment ki, négy és fél hónapig volt kinn. Azonnal kapott munkát, viszont már nem nemzetközi kamionsofőrként dolgozott, hanem csak 200 km-es körzetben hajtott. Három hónap után hazajött értünk, és végre újra együtt volt a család.
Hogyan éled meg az ottlétet? Átmeneti állapotként tekintesz-e rá?
– Ma már minden átmeneti. Régen egy drága cipőt is 10 évig viseltek. Amikor megérkeztünk Heidenheimba, sötétedett. A városban sok a külföldi, sok vajdasági is, nem igazi Németország ez. Mégis, első ránézésre, és még sokáig azt gondoltam magamban, miért nem néz így ki pl. Szabadka vagy Zenta? Miért pókhálósak ott a kirakatok, és miért üresek mögöttük az üzletek? Miért van leverve a festék a falakról? A heidenheimi újságban a megrökönyödött újságírók vandalizmusról cikkeztek egy falfirka miatt. Nem emlékszem, mi volt pontosan, de nem rasszista vagy hasonló kiírás, egyszerű falfirka.
Szerbiában sajnos mindennapi az ilyen, itt viszont megdöbbenést okoz. Szép helyen élünk, dombtetőn. Mesélhetnék a tiszta levegőről, a reggeli madárcsicsergésről, viszont a kis Balkán és más környezet kultúrája is megtalálható. Itt már van szemét, a mi épületünk lépcsőháza koszos, nem sokan takarítják. Amikor kiköltöztünk, hetente háromszor felmostam az előttünk lévő lépcsőt, majd feladtam, hiszen láttam, felesleges. Ez már nem az a Németország, amelyről ódákat zengtek, de sokkal könnyebb itt, mint otthon. Van lehetőség. Nem csak a fizetés a lényeges, de fontos, hogy az ember nem csak a mindennapi betevőért dolgozik, azon is el tud gondolkodni, hogy annál többet akarjon.
És igen, nyugodtabbak az emberek. Vannak itt is megoldandó dolgok, adminisztráció, de egyszerűbb az ügyintézés, mint otthon. Hogy átmeneti állapot-e? Nem tudom. A gyerekeinknek szerb útlevelet is csináltatunk, inkább legyen, mint ne. Egyáltalán nem tekintem megoldásnak a kivándorlást, viszont nekünk választanunk kellett, hogy együtt lesz-e a családunk, vagy jól, illetve könnyebb körülmények között élünk-e, külön. Jelenleg itt vagyunk, de a mai világban merész az, aki kijelenti, itt és itt akarom leélni az életem.
Milyen megfontolásból kezdtél blogírásba?
– Régóta szeretnék blogot írni, de valahogy nem találtam meg az igazi témát. Még most sincs meg, ezért csináltam egy több témával foglalkozó blogot. Az anya, a tanárnő cím alatti írások rólam szólnak, de az összes anyukáról is. Egy anya nem csak főz, mos, takarít. Ő irányítja több ember életét. Van, aki kidől a napi teendőktől, és van, aki tovább bírja. Sok nőnek okoz problémát a súlya, sokan szeretnék a gyerekeik képességeit fejleszteni, vagy éppen egészségesebben főzni, de nem találják a módját.
A blogom arról szól, hogy mi hogyan csináljuk. Pár éve mézzel és tönkölybúzaliszttel sütök. Van, aki szeretné kipróbálni, csak épp nem tudja, hogyan. A blogom első címe Anya, a tanárnő volt. A nagy látogatottság miatt új weboldalt kellett készítenünk, és mivel drága férjem készíti az oldalt, és úgy gondolta, a tanárnő nem elég kifejező, ezért a blog új címe: Anya, a szuper nő. Nem igazán érzem magam annak, hiszen csak teszem, amiről úgy érzem, helyes, viszont nagyon boldoggá tett, hogy ő így gondolkodik rólam.
Többnyelvűségben nőnek fel a gyermekeitek. Mi az az irányvonal, amit kijelöltél magad és az ő számukra a nevelésben?
– Irányvonal? Konkrétan még nem tudom, viszont igyekszem elérni azt, hogy tudják, kik ők, honnan jöttek, és remélem, könnyen megtalálják majd, hova tartanak. Magyarok vagyunk, akárhol is éljünk. Élhet valaki Magyarországon magyarként, ha nem tudja a magyar himnuszt és inkább idegen nyelven beszél, mert az trendi. A négyéves fiammal az 1848-as forradalomról tanultunk, mivel találtam az interneten március 15-ei kifestőket. Nem kellett neki semmit sem magyaráznom, hiszen az óvodában épp a különböző nemzetek volt a tavaszi témájuk, és voltunk istentiszteleten az oviban, ahol ez volt a téma. (Evangélikus óvodába jár, habár mi katolikusok vagyunk.)
Megtanulta a magyar zászló színeit, színezett huszárokat, és magyar népviseletes néniket, akikre azonnal mondta, hogy azok a huszárokhoz mennek. Hallgattunk magyar zenét, néztünk palotást és aztán a vécépapír gurigára ragasztott nénik és huszárok is táncoltak.Vannak, akik a többnyelvűségtől tartanak, pedig nagyon jó hatással van a gyerekek fejlődésére és megkönnyíti a további idegen nyelvek tanulását.
Otthon melyik nyelvet használjátok?
– Édesapám Horvátországban tanított meg engem magyarul, majd pedig magyar környezetben sem felejtettem el szerbül, illetve szerbhorvátul, ahogy anyukám beszélt. A gyermekeimnek lesz könnyebb az életben, és én meg csak akkora áldozatot hozok ezért, hogy nem az anyanyelvemen beszélek hozzájuk. Személyhez kötött többnyelvűség van nálunk, hiszen velem szerbül beszélnek a gyerekek (illetve a lányom még csak babanyelven), az apjukkal magyarul, az óvodában pedig németül. Sokan német szavakat használnak a magyar nyelvben is.
Tervezitek-e a visszatérést?
– Amint mondtam, nem tervezünk sem menni, sem maradni. Egyelőre itt vagyunk, házat szeretnénk majd venni udvarral, kerttel. De hogy egész életünket itt éljük-e le, majd kiderül. Számunkra fontos, hogy együtt legyünk.
Van-e valami, ami hiányzik innen?
– Az udvar és benne az állatok, a kert és a növények. Falun nőttünk fel a férjemmel, és megszoktuk, hogy szinte minden van otthon. A bevásárlóközpontok műanyag csomagolásai idegenek számunkra. Nagyon várjuk, hogy mindent mi magunk termelhessünk meg. Az első évtől kezdve veteményes van a teraszunkon, de kevés a napfény, mert fa nő előttünk. Ennek ellenére már megvettük a magokat, és hamarosan csíráztatjuk a paradicsomot.
Mit tekintesz otthonodnak?
– Ezzel kapcsolatban írtam a múlt héten a blogomon. A szívem Vukovárra húz, ahol születtem, de valójában nagyon keveset éltem, viszont ott vagyok otthon, mégis annyira idegennek, mint ott, sehol sem érzem magam. Az otthonom ott van, ahol a családom. Nemcsak az én otthonomról van most már szó, hanem mindannyiunkéról. Akárhol is leszünk, a legfontosabb, hogy együtt legyünk.
