Egyszer Jézus üldözői elől az erdőbe menekült. Ellenségei azonban utána mentek, keresték fák mögött, dombhát takarásában, minden bokorban. Látta ezt a pacsirta, és Jézus segítségére sietett. Úgy gondolta a kis madár, hogy elcsalogatja az ellenséget másfelé. A fürj azonban elkezdett kiabálni, itt van, itt szalad! A bíbic sem bírt magával, búvik, búvik, búvik, mondogatta.
De legárulkodóbb a vadgalamb volt, aki azt burukkolta, a bokkorban, a bokkorban. Így aztán könnyen megtalálták Jézust az üldözői. De mert látta Jézus, hogy a kis pacsirta milyen jóakaratú és segítőkész, megáldotta. Ezért minden madár között a legmagasabban repül, és még röptében is tud énekelni.
Kiss Zoltán felvétele
Dédanyám mesélte egyszer a pacsirta történetét. Csak jóval később találtam rá Benedek Elek népmeséi között a történetre.
A pacsirta Isten madara. Azért magasztalja már kora reggel szép énekével a napot, a harmatot, a fuvallatot, a fészket, ahol párja költ, az örömet. Énekelne télen is, de sötétség borul rá, jeges a levegő, karcol a szél, de hiszi a tavaszt, s örül, ha egy zabos szekér az úton elhalad. Aztán egyszer csak zenében úszik a tavaszi reggel, és lehasad rólunk a téli magány.
A fecskéről is dédanyám mesélt egy meleg tavaszi délutánon, amikor kíváncsi gyerekként fölmásztam a falnak támasztott létrán, hogy közelebbről szemügyre vegyem, mi is történik a kiskonyha eresze alatt. Az ég felé emelte mutatóujját, halk és sejtelmes hangon szólt hozzám, le ne verd a fecskefészket, mert meghal valaki. A fecske Isten madara, mondta. Áldás van azon a házon, ahol fészket rak! Komolyan vettem. Isten madara.
Az élet áldás és halál, keletkezés és elmúlás. Dráma. És ez az isteni dramaturgia Jézus keresztre feszítésével és feltámadásával vált megkérdőjelezhetetlen valósággá. Ha valaki egyszer tőlem is megkérdezné, hiszek-e Jézus föltámadásában és miért, akkor Pilinszkyvel együtt mondanám, mert olyan csendes volt. Mint a teremtés hajnala óta minden hajnal.
Ahogy a mag kibújik az első napsugárra a földből, ahogy az ég madarai tollászkodnak, ahogy a harmatos fűben megindul az élet, olyan csöndesen és egyszerűen jön a föltámadás. Ahogy a fecskék évről évre fáradhatatlanul fészket raknak, ahogy a pacsirta énekel a párjának, olyan természetesen ébredünk a föltámadás hajnalára. Ha úgy szemléljük a világot magunk körül, mint Isten madarai, akkor talán megérezhetünk valamit a teremtés hajnalának csöndjéből.
Akkor ez a csönd reményt ad, és békét lelünk. Önmagunkkal és a világgal. Jézus a helyes életre ad mintát. Az egy lehetséges válasz az övé. A helyes életre mutat, aminek értelme van, amiben örömet lelünk, és ami reményt hoz. A húsvét az ember megváltásának története, történelmi esemény. Isten üdvakarata vált valóra Krisztus kereszthalálával és feltámadásával. Szenvedés és keserűség fejeződik ki a húsvéti drámában, mégis úgy érezzük, újraéledünk, körbefog a szépség, telítődünk reménnyel, ahogy körülöttünk a természet buzog az élettől.
Földközeli őseim öröksége azonban nem ennyi, nem kizárólag ezt az égi szférában való kapaszkodást jelenti. A pacsirta éneke, a fecske tollászkodása arra is tanított észrevétlenül, hogy sziszifuszi munkával újra és újra meg kell küzdeni a boldogság illanó pillanataiért. Mert semmi sem örök, semmi nem adatik meg küzdelem nélkül, és nem jár nekünk ajándékba semmi, csak talán az életünk. Mert azt valóban kegyelemből kapjuk. Hogy jól sáfárkodunk-e vele? Az már rajtunk múlik.
Ősi hagyományunkat is éljük húsvétkor. A népi tapasztalattal megszerzett tudás fejeződik ki minden tettünkben. A hagyományok éltetése, őseink ránk hagyott értekei a vagyonunk. Nekünk csak az dolgunk, hogy vigyázzunk rá, éljük meg minden napját a hétköznapoknak, az ünnepnek, ki-ki úgy, ahogy édes szüleitől, öregapjától vagy számára a legkedvesebb mosolyból átmenti saját lelkébe.
A tavasz a téli fagy és várakozás után, a bőséggel teli reményt hozza az embernek. Megindulnak a vizek, kel a vetés, mozdulnak az állatok. Benne van népdalainkban, táncainkban, minden terített asztalunkon és vetett ágyunkban. Ez az ősi tudás az új életbe vetett hitet hozza.
Most már megjöttek a fecskék. Mindig visszajönnek, ha nem is mindegyikük, ha nem is egyszerre, egy csapatban, de tavasszal megérkeznek hozzánk. És bár az időjárás megvicceli őket is néha, mégis megkeresik a régi helyüket, az ereszalját, a fészer védett zugát, a terasz csöndesebb sarkát, istálló gerendáját, löszfalat. Ha nem találják, sarat hoznak, szalmaszálba kapaszkodnak, újra fészket raknak.
A pacsirta is énekel a diófa legfölső ágán.
Tollászkodnak. Áldást hoznak.
