Csaknem elfeledkeztünk róla, hogy januárban az Európai Parlament és az Európa Tanács az idei évet a kulturális örökség európai évének nyilvánította. Pedig igazán jó időzítésnek tűnt, és talán soha szükségesebbnek nem mutatkozott, hogy a magunk kultúráját és örökségét vegyük számba, ha úgy tetszik, ünnepeljük.
Fotó: Gergely József
A programsorozat fő célja – a meghirdetői szerint –, minél több embert ösztönözni az egyetemes európai kultúra felfedezésére. Állítólag Európa-szerte programok ezrei várják majd egész évben a látogatókat, melyek révén az európai ember szorosabb kapcsolatba kerülhet saját kulturális örökségével. Az uniós intézmények is elkötelezték magukat amellett, hogy a kulturális örökség európai éve sikeres legyen, és komoly pénzügyi támogatást nyújtanak az örökséggel kapcsolatos projektumoknak. Sőt, annak érdekében, hogy a kikiáltott év eredményei 2018 után is éreztessék hatásukat, tíz hosszútávú tervet dolgoztak ki az oktatás és a művelődés témakörében az ókontinens kulturális arcának megőrzésére, amire mintegy 8 millió eurót különítettek el. Egy felmérés szerint az emberek 80 százaléka fontosnak tartja a kulturális örökséget mind saját maga, mind a szűkebb és tágabb környezete, a települése, régiója, országa és egész Európa szempontjából. Egyértelmű társadalmi haszna mellett gazdaságilag is nagyon jelentős a terület, már csak azért is, mert az EU-ban közel 8 millióan dolgoznak közvetve a kulturális örökséghez kapcsolódó ágazatokban. Hát még akkor mennyien az egész kontinensen?!
Az ügy hasznára válhat, hogy az egész évet kontinensünk kulturális öröksége szolgálatába állították, amit csak üdvözölni tudunk Európa eme unión kívül rekedt részén is, mely ennek dacára vitathatatlanul részét képezi. Inkább az a félelmünk, hogy megkésett intézkedésről van szó, az ókontinens szédítő gyorsasággal változik, külsőleg is, belsőleg is. Megdöbbentő fotók, videók láttak napvilágot arról, ahogyan műemléki védettségű, neoromán templomokat tesznek a földdel egyenlővé Németországban, ki tudja milyen felső cél érdekében. Állítólag az utóbbi öt évben ebben az országban kétezer templomot romboltak le különféle okokra hivatkozva, s ez magában árulkodó adat. Árulkodik az ország átalakuló képéről, a hívők számának csökkenéséről, akár a kereszténység gyengüléséről. Böjte Csaba ferencesrendi atyát idézve: „Én nem a bevándorlóktól féltem Európát, hanem a lagymatag keresztényektől.” Vannak persze más vélemények is. Harmath Károly ugyancsak ferencesrendi atya szerint „A templomok ledöntése, vagy azok átadása a hely szellemiségéhez illő profán használatra számomra nem jelenti a kereszténység tragédiáját. A templom ott születik, ahol legalább ketten-hároman összejönnek Krisztus nevében. Ezért számomra az az elsődleges kérdés, hogy vannak-e, és mennyien, akik manapság a templomokban gyülekeznek. Meggyőződésem, hogy az emberek a fontosak, és nem az épületek.”
Persze, nem csak a templomok jelentik kulturális örökségünket. Az épületek, városképek, emlékművek, könyvek, régészeti leletek… is hozzá tartoznak. A közös európai identitásunk eleme a humanizmus, a reneszánsz vagy éppen a vallásszabadság is, amelyet Európában pontosan 450 évvel ezelőtt, 1568-ban mondtak ki először az erdélyi Tordán. És sorolhatnánk.
Európában 453 bejegyzett világörökségi helyszín van, ami az UNESCO listáján szereplő helyszíneknek csaknem a felét jelenti. Szerbiában kétezer–kétezer-ötszáz helyszínről beszélhetünk: ennek túlnyomó többsége műemlék (mintegy 2000), és jóval kevesebb történelmi-kulturális komplexum (66), régészeti lelőhely (151), vagy egyszerűen különleges jelentőséggel bíró hely (66). S ha már a felsorolásnál tartunk, áruljuk el, hogy megőrzésükre nem kevés pénzt fordítanak, ám az jóval elmarad a valós szükségletektől.
Ahhoz, hogy örökséget hagyjunk a jövő nemzedékeinek, meg kell teremteni az örökség jövőjét. Magyarán: biztosítani kell a kultúrjavak, védett és kevésbé védett műemlékek megőrzését. Ehhez nem elegendő egy év, nem elegendő egy-két kultúrmunkás, nem elegendő néhány millió euró sem. Állandó gondoskodás, törődés, odafigyelés, ráfordítás kell.
És hála istennek vannak szép példák a kontinensen, és saját régiónkban is arra, hogy akarattal sok mindent el lehet érni. S ezt nem kerülhetjük meg április 18-a, a nemzetközi műemlékvédelmi nap táján. Gondoljunk például Aracsra, a pusztatemplomra. A XII–XIII. században épülhetett templomot az 1970-es évek ásatásait követően először is kiegészítették, a romállapotot fenntartva. Két évtizeddel később a délvidéki magyarság kezdte felfedezni, majd fokozatosan saját jelképévé, kultikus emlékhelyévé tette. Ennek az odafigyelésnek köszönhető, hogy a szakma is kezeli, óvja, tőle telhetően. Egy másik pozitív példa Bács, az a nyugat-bácskai település, mely egykoron több országgyűlés színhelyéül szolgált, ahol Mátyás király és II. Ulászló is szívesen tartózkodott. Várát 1192-ben említették először, majd a Rákóczi-szabadságharc idején elpusztult. Romnak számít ma is, de az utóbbi években nagyon sokat tettek állagának megőrzéséért, részleges megújításáért.
Hadd soroljam tovább! Újvidék hamarosan, három év múlva, Európa egyik kulturális fővárosa lesz, így meglehetősen sok pénzt vonz be. A város magvának folyamatos rombolása mellett így pozitív megmozdulásoknak is szemtanúi lehetünk. Egyik ilyen az évtizedek óta omladozó péterváradi Alsóváros műemlék-épületeinek tatarozása. És Versec! Aki ott járt, meggyőződhetett Érdsomlyó várának újjáéledéséről, vagy legalábbis megújulásáról. Arról is, hogy a Szent Gellértről elnevezett templom – noha igencsak felfrissítésre szorul –, továbbra is uralja a város képét. Az utóbbi két évtizedben intenzíven fejlődő/változó Szabadkát sem kerülte el az olcsóbb lerombolni, mint megóvni eszméje, de van még, ami ragyog, s reméljük, marad is. Dombóról (Rakovac, Belcsény községben) sokan nem hallottak a Vajdaságban. Jókora képzelőerő szükséges ahhoz, hogy elképzeljük, milyen csodálatos lehetett fénykorában a mai szerémségi település központjában álló, ezer évvel ezelőtt épült román stílusú bazilika és az idővel ennek a romjaira épült gótikus templom!? Viharos története ezzel nem fejeződött be, a templomot az 1400-as években várrá alakították, hogy az a török pusztítást is „túlélje”, majd az osztrákok végképp lerombolják. A felrobbantott várnak idővel nyoma veszett, benőtte a fű, a vadrózsa, a szeder és a som. Aztán néhány éve újra felfedezés tárgyává vált, még egy ágyú is előkerült. Legutóbbi ottjártamkor magyar rendszámtáblás furgon utasai tartottak épp terepszemlét a helyszínen.
