Mezítelen az Isten

A mi emberünk szeret leülni és elbeszélgetni az Istennel. Egyszerűen, emberként, alázattal. Azon a nyelven, amelyikben van angyal, kenyér, család, vétek, bánat és miatyánk, ördög és mennyország. A mi emberünk úgy megy a saját templomába, hogy ott a Teremtő érti a szavát, könyörgését és hálaadását. Ha más nyelven szól le hozzá, a mi emberünknek idegen és mezítelen az Isten. Hideg templomban könnyen megfázhat, ezért öltözteti saját ruháiba az ember. Így teljesülhet örökös vágya, rá hasonlíthat az Isten. Van, aki díszes aranyban, van, aki sötét kaftánban, mások méltóságteljes fekete palástban járatják. A mi emberünk testvérként öltözteti ünneplő gúnyába, fehér ingbe és mellénybe, kalapot is tesz a fejére. Hétköznap is vele van, átkozza keserű szavaival, vagy kéri alázattal. Dologidőben mezőre viszi kapálni, aratni, műhelybe forgácsot seperni, erdőbe fát vágni vagy folyóra halászni, hiszen egymás nélkül úgysem lehet Isten és ember.

Van, hogy semmi sem igaz ebből, mert úgy tűnik, szabadságon van, messze jár a Teremtő, esetleg más tervei vannak, vagy a világ túlsó felére ment, és itt helytartóira bízta az őrangyalokat, a túlvilág kulcsait és az embert. Sokszor olyan hitszónokokra, kikkel az embernek nem talál a nyelve. Očenaš lesz a Miatyánk és Blažena djevica az Isten anyja. Így összezavarodik sűrűn a saját imájában és végül elhallgat az ember. Mogorva lesz, végül otthagyja a rá szabott helytartót és önmagában keresi meg és féli az Istent. Szerém megyében gyakran előfordult a századok során, hogy nem értette a más nyelven közvetített Isten szavát az ember. Az írások tanúsága szerint 1898-ban történt, hogy Maradékon ilyen okból ünneplőt vett, kocsi elé fogta a lovakat és hittársaival együtt, megértésben bízva megkereste a püspök székhelyét Diákóváron (Đakovo) az ember. Mivel – a helyi legendárium szerint – excellenciás Josip Juraj Strossmayer püspökhöz bebocsátást nem nyert, és horvátul csukták rá az ajtót, egy istenveledet mondott a magyarbarátnak aligha mondható főpapnak, és kemény szavait morzsolgatva addig járt kiábrándult társaival, míg először 24 katolikus családdal (46-an), majd még 70 személlyel áttért a református hitre, és megtalálta, hol szólt hozzá újra magyarul a prédikátor által az Isten. Mindegy volt, milyen ruhában jött el hozzá, az volt a fontos, hogy munka végeztével mellé ülhetett, és kevés szóból, anyanyelvén is megértette, társa volt az Isten.

Ha nem szólt, akkor hallgatott.

Ilyen volt errefelé az ember.

És mi van ma Maradékon?

Meleg. Nyárelő. A bolt előtt söröznek, traktor és teherautó halad, kerékpárosok a főutcán. Valaki szerbül köszönti szomszédját. Odébb almát kínál egy árus.

Régen elmúlt már a csendes, könnyes zsoltárok és esti vecsernyék ideje.

A horvát–magyar egymásnak feszülés több mint száz éve változatlan. A horvát nyelven kiadott maradéki (és béskai egy kötetben) plébániatörténet aligha mondható elfogulatlannak. A horvát–magyar és katolikus–kálvinista viszonyokat külön fejezet tárgyalja. Ebből és általánosságban az egész kötetből érződik, a maradéki plébánia területén annak létrejötte óta horvát dominancia van, és nagy ellenszenv a protestantizmussal szemben. A folyamatosan magyar papot követelő maradéki magyarok számlájára két markáns kritika is olvasható a monográfiában. Egyrészt az, hogy milyen jogon kérnek magyar lelkipásztort a többségben levők, ha a falu még egy papot sem adott a katolikus közösségnek. Másrészt azt is a magyar szülők szemére veti (részben jogosan), hogy maradékon a magyar gyerekek nem is tudnak magyarul. A vaskos krónika erényeként említhetjük többek között azt is, hogy pontos adatokat közöl az impérium- és rendszerváltások áldozatairól, a kivégzett, megfélemlített és elűzött németekről, a partizánok helyi áldozatairól, valamint a közelmúlt, a délszláv háborúk alatt Béskát, Maradékot és Ingyiát elhagyni kényszerülő horvátok lajstromát. Szomorú és fontos számbavétel, amely megszívlelendő.

Ennyit arról, hogy És mi van ma Maradékon? A horvát lelkipásztora ma sem nézi jó szemmel, hogy hívei eljárogatnak a református templom portáján található Petőfi Művelődési Egyesületbe. Lehet, hogy az egykori Julianus-iskola helyén felépítendő magyar művelődéi ház kevésbé bántaná a plébános szemét.

Ma a falu 2000 lakosából 1200-an vallják magukat szerbnek, talán négyszázan magyarnak, valamivel többen, mint százan, pedig horvátnak. A népesség arányait tekintve majdnem visszaállt a 19. század első fele, amikor túlnyomórészt szerbek lakták Maradékot. Mi szívesebben gondolunk a századforduló utáni kilencszázas évekre, amikor a faluban a magyarok voltak a legnépesebb közösség. Őket ma két templom, a katolikus horvátul, a református magyarul vigasztalja. A magyarság kisebb hányada jól beszéli anyanyelvét. A reformátusokat – számuk nyolcvanra tehető – ebben egyházuk is segíti. A barokk stílusú Szent Sava-templom 1778 óta nemcsak az ortodox vallásúak, hanem az egész falu ékessége.

Ottjártunkkor ünnep volt, annak tiszteletére, hogy Luther Márton 500 éve a wittenbergi templom ajtajára szögezte 95 tételét. Ennek emlékére itt sátrakat emeltek, bokrétákat kötöttek, ünnepeltek. Nemcsak a reformátusok.

A Varga fivérekkel és Ürge Károllyal átsétálunk a katolikus parókiára. Takaros épület, kellemes közösségi térnek mutatkozik. Varga Sándor szerint ünnepekkor, egy bográcsosra vagy rostélyon sült húsok kellemes illatára a plébánossal együtt 20-30-an is összegyűlnek. A fenyők méretéből ítélve a parókiát nem ma alapították. A felújított, kicsinosított épületből átmegyünk az utca túloldalán levő templomba. Arányos, méreteivel a környezetébe illeszkedő, új temploma van a maradéki római katolikusoknak. Szent Anna, az új templom régi patrónusa igencsak bevethette tekintélyét, ha az egyház és a támogatók pénzén, valamint a helybeliek szorgalmas keze nyomán három év alatt ilyen takaros templom épült. Felszentelése tavaly volt. – Száznyolcvan helybeli segédkezett a régi templom bontásánál és az új építkezésénél – mondja nem kis büszkeséggel Varga István, akinél a kulcsok vannak. A templom bejárata mellett márványtábla, horvát nyelven hirdeti, itt Isten kegyelméből 2017-ben templomot avattak. A templom fénnyel teli. A művészi igénnyel készített üvegablakokról többek között Szent II. János Pál üvegképe is figyel. Az egyház itt ad az időszerűségre. Lehet, hogy mindez segít az evangélium hirdetésében és a feltámadás reményének megerősítésében. Ezt nem vonhatjuk kétségbe, de elgondolkozhatunk azon, hogy Isten házában otthon érzik-e magukat a többségében magyar hívők, hogyha nem anyanyelvükön hirdetik nekik az örömhírt, és nem magyarul szólhatnak a saját Istenükhöz. Továbbá, hogyha az anyakönyvekbe az Istvánok és Sándorok, csak Stjepanként és Aleksandarként kerülhetnek bele, a Hajnalkák és Arankák pedig Zorica és Zlata név alatt. Beszélgetőtársaim a Béskáról kijáró plébános tettrekészségét, szorgalmát hangsúlyozzák. Én azt is értem, amit nem mondanak. Persze arról még nincs szó, hogy befogják a lovakat és elhajtanak Szávaszentdemeterre, az új püspöki székhelyre és magyar papot kérnek. Arról sincs szó, hogy az 1898-as példát megismételve apáik vallását elhagyják, és a protestáns templom tornya alá húzódnak, ahol anyanyelvükön szólhatnának az Istenhez. Hallgatnak, de remélem, magukban magyarul fohászkodnak Szent Annához még akkor is, hogyha a maradéki katolikus templomban az írott és beszélt nyelv, néhány kivételtől eltekintve, kizárólag horvát.

Zokszó nem esett. Tisztelettel körbejártuk a templomot, a sekrestyét és a közösségi termet is. A plébános körtepálinkáját sem hagytuk ki. – Itt 30 gyerek is összegyűlik egy-egy hittanórára – mondja Varga István, aki a plébánia mindenese. Felcsillan a szemem a hír hallatán, hiszen van remény a magyar nyelvű oktatás feltámasztására. Lelkesedésem rövid életű, házigazdáink ugyanis közlik, hogy a hittanoktatás kizárólag horvát nyelven folyik. Tudjuk, hogy az Očenaš is az egekbe száll, akárcsak a Miatyánk. Csupán annyi a különbség, hogy a nagymama segítségével esetleg megtanított imádság talán jobban a szájára illik a szerb általános iskolába járó magyar gyermekeknek, mint horvátul a Zdravo Marijo, milosti puna. Itt sem az iskola, sem a hittan nyelvét nem választhatják meg a magyar diákok. Legalábbis eddig nem, de összefogással és a közösség hathatós támogatásával hamu alól feléledt egy pislákoló parázs, egy pici remény, amit a faluban 1978-ban megszüntetett és most újraindult magyar oktatás élesztget az emberekben. Annyi év után ismét vannak magyar elsősök. Öt nebuló ül a reményt adó iskolapadokba. Verejtékes munka vár azokra, akik az iskoláskorú gyermekek szüleiben ismét felélesztik és megerősítik az anyanyelvi oktatás iránti igényt, és annak tudatát, hogy az anyanyelvi oktatás érdemlegesen semmivel sem helyettesíthető. A magyar nyelv és kultúra iránti közömbösség lassan változni látszik, de még mindig nagy, az emberek elfásultak, belefáradtak a folytonos harcba és kilátástalanságba. Lehet, hogy nemcsak önmagukat hagyták cserben, hanem mi, a közösség, az írástudók is cserben hagytuk nemzettársainkat, akik évek alatt belenyugodtak az anyanyelvi oktatás megszűnésébe, melyhez ők is hathatósan hozzájárultak, amikor tájékozatlanságból vagy tudatosan szerb osztályba íratták gyermekeiket. Ha ennek az öt elsősnek a biztató példája nemcsak ellobbanó szövétnek lesz, akkor talán nem történik meg az, ami Ürge Karcsival sok-sok évvel ezelőtt megesett.

Akkor szép hó hullott advent idején. Itt, a Tarcal enyhe lankáin alkonyatkor festői táj fogadott bennünket. Úrjövet volt, és hozzáillő hangulat. Németh Istvánnal és Matuska Mártonnal – a negyedik személyre már nem emlékszem – látogattunk többek között Maradékra is. A régi hittanteremben szerény csomagokkal kedveskedtünk a gyermekeknek, és ők ezt szavalatokkal, rajzokkal hálálták meg. Németh István kérdésére, hogy milyen ünnep közeleg, csend volt a válasz. – Tudjátok-e, hogy kicsoda a kis Jézus? – A csend még fájdalmasabb lett és valósággal belénk hasított. Én papírlapokat osztottam szét és rajzolásra bátorítottam az apróságokat, arra is, hogy mindenki írja alá a saját munkáját. A szűk hittanteremben duruzsolt a kályha, a gyermekek kezében ügyesen jártak a színes filctollak. Akkor történt, hogy az egyik legényke elpityeredett a rajzlap fölött. Többszöri kérdésemre, hogy mi baj van, válaszolt a fiúcska. Leszegett fejjel vallotta be: „Nem tudom magyarul leírni a nevemet.” Ez a jelenet kitörölhetetlenül megmaradt emlékezetünkben.

Visszaballagunk a református templom portájára. Itt alapították újra 2000-ben az 1952-ben bejegyzett, majd megszűnt Petőfi Művelődési Egyesületet. A forró szél felkapja az abroszok szélét, poharak koccannak. Bort iszunk, mások pálinkával kívánnak jó egészséget egymásnak. Egy család vagyunk. Jó érzés. Amikor megfordulok, mintha az emberek között ülne a padon, hallgat az Isten.