A kaláka szó leginkább Erdélyben használatos, de lassan a Tisza mentén is kezd meghonosodni az Ars Topia Alapítvány és a Wemsical Serbia jóvoltából. Az ő égiszük alá tartozó fiatalok és kevésbé fiatalok megismertették ezt a kifejezést a helybeliekkel, hiszen már nem is első alkalommal szerveznek ilyen fajta megmozdulást. Felénk leginkább a móva kifejezéssel szokták illetni az efféle munkaakciókat, amikor ingyen, egymásnak segítve, összefogva hoznak létre valami látványos dolgot, együtt dolgoznak jókedvvel, közös erővel.
Munka közben (Puskás Károly felvétele)
Ha majd kihajtanak a fűzfaágak, kellemes hűvös lesz a sátor alatt (Puskás Károly felvétele)
Egy ötlet: pad feletti fűzárnyékoló (Puskás Károly felvétele)
Így történt ez az elmúlt hétvégén is Magyarkanizsán, a Tisza-parton, ahol fűzből építettek egy stilizált halat, és mivel még maradt anyaguk, egy kis kupolát is. Reményeik szerint, amikor a fűzépületek kihajtanak és zöldbe borulnak, felnőttek és gyerekek pihenő- és játszóhelyévé válnak. Nagyjából harmincan dolgoztak három napon át, hogy ékesítsék a strandot, és egy tetszetős, nem mindennapi, eddig itt példátlan, a tájba illő, természetközeli különlegességet teremtsenek kétkezi munkájukkal. Két éve az Ilonafaluhoz tartozó Baráthok kútjánál indult a kezdeményezés, de évről évre újabb ötletekkel állnak elő a társaság tagjai, így most a Tisza-partot vették célba. Az egyik oszlopos úttörő, Hajdú László, akit mindenki Hajdúlacaként ismer, a kezdetekről és a mostani kalákáról is kimerítően mesélt.
– Két éve kezdődött a megmozdulás, amikor 2016-ban a Baráthok kútjánál szerveztük meg az első Vajdasági fürdő- és közösségépítő kalákát. Ezt a budapesti Ars Topia Alapítvány kezdeményezte, aminek közvetlenül én is tagja voltam. Az alapítvány fő tevékenysége a székelyföldi régi fürdők és borvízforrások felújítása, továbbá tájépítészeti elemekkel való kibővítésük, gazdagításuk. A későbbiekben kiterjesztették tevékenységüket, így már eljutottak Vajdaságba, és az idén egy felvidéki helyszín is sorra kerül. Tavaly a Nemzeti Kulturális Alapnál pályáztak a mi projektünkre is, hogy egy élő fűzépítményt hozzanak létre Magyarkanizsa községben.
Laca tehát, mint egy összekötő kapocs, szerepelt ebben a történetben, aki a Wemsical Serbiával is jó kapcsolatot ápol, így könnyedén jött létre az együttműködés.
– A helyi emberek véleménye rengeteget nyomott a latban, így történt végül, hogy a fűzépítmények helyszínéül a kanizsai strandot választottuk. A munka tehát mindig közösségi tervezéssel kezdődik, mégpedig úgy, hogy idejönnek a magyarországi szakemberek, akik nagyon profi tájépítészek, és a terveiket megpróbáljuk összhangba hozni a helyi igényekkel. Tudni kell, hogy a magyar tájépítészek Európa-szinten nagyon híresek. Velük közösen, egyeztetések által arra jutottunk, hogy a Tisza-part lesz a legalkalmasabb helyszín a fűzépítménynek. A halforma ezek után már kézenfekvő volt. Örülünk, hogy a község is teljes mellszélességgel az ügy mellé állt. Az Ars Topia Alapítványtól Meszesán Péter volt az egyik projektmendzser, a Wemsicaltól Vígi Laci, a kivitelezés vezetője pedig Takács Edvárd, palicsi származású tájépítész volt, a „fűzépítés Gandalfja”, az Év Tájépítésze díj 2014-es nyertese.
A Tisza-partot díszítő fűzépítmény létrehozásához a dolgos kezek mellett természetesen az alapanyagra is szükség volt, amihez érdekes módon Magyarországról jutottak hozzá.
– Sehol nem találtunk megfelelő és elegendő mennyiségű alapanyagot a környéken, így végül a majdnem két tonna füzet Magyarországról, Vas megyéből sikerült ideszállítanunk. A határt is átlépő vesszők most már Magyarkanizsán, formába öntve várják a Tisza-imádókat, akik legeltethetik a szemüket, és még kellemesebb környezetben pihenhetnek majd.
Vázsonyi Ákos Szegeden folytatta tanulmányait hungarológia szakon, de azok közé tartozik, akik nem feledik el, honnan jöttek, és hűek gyökereikhez. Igaz, épp a Petőfi-program ösztöndíjasaként nem is olyan sokára ismét útra kel, de amikor itthon van, kiveszi a részét a munkából, ami szülővárosában éppen zajlik. Ő is a kalákások között volt, sőt a munkák befejezte után is lejár a Tiszához, hogy meglocsolja a fűzfahajtásokat, hogy azok életre keljenek, és így legyenek árnyékot adó színfoltjai a környéknek.
– Először kötegeket formáztunk a 2-3 éves fűzvesszőkből. A hal esetében tizenhárom 80 cm mély lyukat ástunk ki, a kötegeket ezekbe helyeztük bele és ástuk be, majd a végeiket ív alakban összehajlítva összedrótoztuk. Azok a részek, amik leérnek a földbe, ki fognak hajtani, de vannak holt részei is a szobornak, melyek dekorációként, illetve árnyékolásra szolgálnak. A fűzépítménnyel legfőképpen szebbé szerettük volna tenni a kanizsai strandot. Jó helyszínül szolgálhat majd a fürdőzőknek, akik alatta hűvöst találnak, de a gyerekeknek is külön érdekesség lehet majd a fűzsüllő és a kupola. Tervezzük még, hogy a kisebb kupolát homokkal töltjük fel, éppen azért, hogy a legkisebbeknek is kedvezzünk, így az játszótéri elemként is funkcionálhat majd. Azon is sokat tanakodtunk, hogy hová és milyen elrendezésben kerüljön a hal, és végül abban állapodtunk meg, hogy csakis az árral szembe, a Tisza felé nézhet, mintegy jelképezve az árral szemben úszásunkat.
– A kalákázás a munka mellett a barátkozásról, a közösségépítésről is szól.
– Elsősorban a munkán van a hangsúly, mert szeretnénk, hogy kézzel fogható és látványos eredménye legyen a többnapos tevékenységnek, de a kaláka nevébe is belefoglaltuk a közösségépítést, amire igyekszünk nagy hangsúlyt helyezni. Az akcióban nagyjából 15 magyarországi és 15 környékbeli önkéntes vett részt. Többször hallottuk már, hogy a magyarországi önkénteseknek maradandó élmény megismerni egy külhoni közösséget. A kalákák alkalmával sok különböző hátterű, érdeklődésű, de hasonló világlátású ember találkozik. Ezáltal nyitottságot és sok új dolgot tanulunk egymástól, ami akár hosszú távon is gyümölcsöző lehet – mondta Ákos, Hajdúlaca pedig azt is hozzátette, hogy a munka közben a helyiek is jobban, illetve máshogy, más arcukat megmutatva ismerik meg egymást, így kovácsolva össze még jobban ezt a parányi közösséget.
A fiúk azt is elmondták, habár egy viszonylag összeszokott társaságról van szó, minden alkalommal kicsit más az összetétel, aminek kifejezetten örülnek, mert így mindig sikerül új emberekkel megismertetni a kalákázás szépségeit, legyen az egy budapesti tájépítész-hallgató vagy egy helyi érdeklődő a Járásszélről.
– Hogyan telik egy kalákás nap?
– Egész nap együtt van a csapat. Ez alkalommal a Gyógyfürdő Tisza-parti nyaralóját is birtokba vehettük, ott tudtunk étkezni és megpihenni is. Az étkezések is abszolút a helyi jelleget tükrözik, önkéntesek főztek számunkra. Rengeteget köszönhetünk a felajánlásoknak is. Nagyon hálásak vagyunk, amiért kaptunk a helyiektől egy-egy szál kolbászt vagy más háztájit, ami egyúttal jelzi a közösségi összefogás erejét is. Kísérőprogramjaink, a szakmai előadások is fontos részei ezeknek a munkaakcióknak, ahogy az ezt követő tábori hangulat is. Az egész napos kemény munka után teret kell adni a közös kikapcsolódásnak, utána megpihenünk a szállásokon, amit szintén a helyi emberek ajánlottak fel – mesélte Ákos.
A kalákások elkészültek a süllővel és a kupolával, amely a helyi és Vajdaság más tájáról érkezett emberek mellett magyarországi önkéntesek munkáját és összefogását dicséri. A rendezvény négy napja alatt amellett, hogy újat alkottak, jól is érezték magukat. A kalákában barátságok és olykor szerelmek is születnek, de a művészi értékek is mind-mind jelen vannak. A vasárnapi átadón a közönség az AntiSzerda együttessel ismerkedhetett meg, akik zenéjükkel a táj részévé olvasztották a tiszai süllőt, ami az árral szemben töretlenül állja a sarat, a szelet, és élni akar!
