Tizenkét lány áll a színpadon, közöttük ketten innen, a szűkebb pátriámból érkeztek ebbe a távoli, magyarhoni városkába. Izgulok értük, vajon hogyan fognak szerepelni. Mindketten szépek, de egy szépségversenyen nemcsak a puszta szépség az, amivel a zsűri, a közönség tetszését meg lehet nyerni. Be kell mutatkozni. Rövid, érthető, tiszta mondatokkal. Nem szabad keresni a szót, nem szabad idegen szavakat keverni a beszédbe. Dadogni, hümmögni. Közben mosolyogni kell, és az emberek, a közönség szemébe nézni. Mert így lesz teljes a szépség.
Fotó: Dávid Csilla
Szólítják az elsőt. Széles mosollyal lép az emberek elé. Mielőtt bármit is kérdezne tőle a műsorvezető, megköszöni, hogy meghívták, hogy szerbiai magyarként szerepelhet, felléphet ezen a versenyen, majd ékes beszéddel válaszolgat az interjút készítő hölgy kérdéseire.
Tapsot kap. Nagy tapsot.
És a másik lányunkat is megtapsolják, szépségét, tiszta beszédét, mosolyát.
Örülök nekik.
Nem tudom, hogy manapság élnek-e még magyar emberek a Magyarhonban, akik csodálkozva veszik tudomásul, hogy, mi külhoniak, bárhonnan is érkeztük, tudunk magyarul. Újságírói munkám során sajnos találkoztam már olyan anyaországi emberrel is, aki nem tudta, hogy Szerbiában magyarok is élnek.
Persze, manapság, amikor már a határok nyitottak, amikor az egymás közti kommunikáció is villámgyors, ezek a kérdések senkiben sem merülnek fel.
Most már minden magyar tudja, hogy mi itt Szerbiában is vagyunk. Saját akaratunk ellenére, de vagyunk Erdélyben is, a Felvidéken, a Délvidéken. És vagyunk Isztrián, Fiumében. Tudom, hogy ebben a tengerparti városban, de nemcsak ebben, hanem Šibenikben is, Splitben is, szintúgy a boszniai Banyalukán, Szarajevóban is élnek magyarok, egyesületet alapítottak, újságot adnak ki, írnak, alkotnak.
Nemrég egy magyar néninél jártam Koviljban. Kevés már itt a magyar, legtöbbjüknek az anyanyelve is megkopott, de magyarnak vallják magukat. A néni tisztán beszéli nyelvünket. Elmondta, hogy ebben a környezetben, ahol még a saját házában sem tud mindig anyanyelvén megszólalni, mert menyeivel szerbül kell beszélnie, csak az ima, a vers, a dal az, ami segítette abban, hogy teljes mértékben magyar maradjon. Elmondta még azt is, hogy amíg a férje élt, keresztül-kasul bejárták Magyarországot, és többször is voltak Budapesten augusztus 20-án. Ilyenkor mindig feltöltődtek. Ma már a tévén nézi az ünnepséget, a tűzijátékot, közben unokáit tanítgatja nyelvünkre, mesél nekik királyunkról, aki több mint ezer évvel ezelőtt koronás fővel vezette elődeinket Európa porondjára.
Hallgatom a rádiót. A menekültekről szólnak a hírek, meg arról, hogy Magyarország drótkerítést emelt útjukba. Felhördült Európa. Az az ország, amely segített a kelet és nyugat közé emelt fal lebontásában, most ismét falakat emel? Mire kell ez? Mitől félnek a magyarok?
Mitől félünk?
Pontosan attól, amitől több mint ezer évvel ezelőtt is féltünk. Attól, hogy elfogyunk, hogy eltűnünk, hogy megszűnünk, hogy beolvadunk. Idegen környezetbe kényszerítve (vagy idegen környezetet kényszerítve rám) magam is tapasztalhattam, miként lesznek a magyar szülők unokáiból szerbül beszélő, identitás nélküli emberek. Láttam, hogyan adják fel magyarságukat sokan, annak reményében, hogy majd boldogabban, gazdagabban élhetnek. Nagyon sok riportalanyom azzal érvelt, hogy ha szerb nyelven tanul a gyereke, könnyebben érvényesül ebben a közegben. Hiába soroltam fel ellenérveket, nem segített. Később, néhány év elteltével sokuknak azzal kellett szembesülniük, hogy anyanyelvük elhagyásával, magyarságuk megtagadásával semmit sem kaptak. Sőt, veszítettek. Elveszítették azt a kultúrát, amiben éltek, amihez tartoztak, a másik kultúra pedig nem vált sajátjukká. És hiába beszélték tökéletesen a szerb nyelvet, az nem válhatott anyanyelvükké. És hiába vették körül magukat szerb barátokkal, a szemükben csak magyarok maradtak.
Magyarként kell befogadni a más kultúráját. Ekkor leszünk nagyok! De ehhez magyarnak kell maradnunk, és büszkén, de nem pöffeszkedve viselnünk magyarságunkat.
Egy barátommal beszélgettem volt borozgatás közben Hamvasról és egyebekről. Többször arról is, hogyan maradhattunk meg mi magyarok Európa szívében, körülvéve a hatalmas szláv, román és germán kultúrával, hogyan tudtunk ellenállni a török uralomnak, folyamatos, több évszázados nyomás alatt, hogyan tudtunk nemcsak magyarnak maradni, hanem sikerült kicsi országunkat megőrizni. Verték, tépázták, taposták folyamatosan és teszik ezt ma is, mégis vagyunk. Azon elmélkedtünk, kinek, minek köszönhető, hogy ma magyarul beszélgethetünk, hogy büszkén sorolhatjuk költőink, tudósaink, nevét, hogy nem létezik szinte egyetlen egy találmány, amelynek létrehozásában ne közreműködött volna magyar?
Lennénk-e még, ha ezer évvel ezelőtt az akkori politikum nem úgy dönt, ahogy döntött?
Alighanem, hogy nem.
Egy újság vezércikk-címe teszi fel a dalban megfogalmazott kérdést: „Mond, mennyit ér az ember…?”
„…Mennyi az áldozat, amit az ember meghozhat a közösségért, és mennyi, amit meghozhat a személyes életében, a szeretteiért? Hol kezdődik és meddig tart a küldetés, ha van? A dalba foglalt vívódás érzései közösek bennünk, ezért segít érteni egymást. Megérteni azt, hogy milyen kétségekkel kellett megküzdenie az ifjú királynak ahhoz, hogy döntéseivel és tetteivel megalapozzon egy ma már több mint ezeréves államot. Karizmatikus személyiség lehetett, hiszen ez a kivételesség kellett ahhoz, hogy kétségein felülkerekedve irányt mutasson, határozott döntéseket hozzon, és értse, lássa azok következményeit. Hogy egy erős magyar államot építsen Európa közepén…”
István, köszönjük ezt az államot. Köszönjük annak a két lánynak a mosolyát, köszönjük azt az erőt, amely segített abban, hogy rengeteg megpróbáltatás ellenére magyarnak maradhattunk, köszönjük, hogy magyarságunkat a világ minden pontján alázattal és büszkén viselhetjük.
Köszönjük, István.
