A két barátnő találkozott

Nemrég riportot közöltünk Pardi Katalin, Kati néni és Somogyi Valéria, Vali néni levelezéséről. Abban semmi különös nincs, ha két ember levelezik egymással, de abban már igen, hogy ezt kerek 75 éve teszik.

A riportban elmondtuk, hogy Kati néni Kisújszálláson él, kilencven éves, két fia van, három unokája és két dédunokája. Vali néni nyolcvannyolc éves, Újvidéken lakik Márta lányával.

Kislány koruk óta ismerik egymást. Kati néni délvidéki lánnyal szeretett volna levelezni, egy újságban feladott egy hirdetést, amire többen is jelentkeztek. Ő Vali nénit választotta, az akkor még tizenhárom éves Valikát.

– Valami azt súgta, hogy őt válasszam – mondta e sorok írójának.

A riport elkészült, megjelent. Benne az is, hogy már nagyon régen, több mint harminc éve nem látta egymást a két barátnő, de az is, hogy valószínűleg már nem is találkoznak, idősek, betegeskednek, meg aztán Vali néninek útlevele sincs.

De Kati néninek van.

Múlt szombaton csörgött a telefon. Felvettem, Márta volt a vonalban, Vali néni lánya.

– Képzeld, holnap itt lesz, eljönnek vendégségbe.

– Kicsoda?

– Hát Kati néni.

Mártánál, a nappali szobában, Vali néni az ágyban fekszik. Nem érzi jól magát, megfázhatott, mondja. Mellette Kati néni, a „drága Katókám” egy fotelban. Velük szemben Pardi László Lukács, Szilágyi János és Pardi Zsanett Katalin. László Kati néni idősebbik fia, Zsanett pedig az unokája, László lánya. János Zsanett férje.

Már első látásra megkedvelem őket. A férfiaknak hosszú hajuk van, hátul kontyba kötve, László mindkét karján tetoválás, Zsanett piercinget visel.

– Motorosok vagyunk – mondja János, akinek szakmája hentes, apja, nagyapja üzletét folytatja –, de most nem azzal jöttünk – teszi hozzá nevetve.

Kató néni arca vidám, látszik rajta, hogy jókedvű.

– Nagyon örülök, hogy itt lehetek. Amikor megkaptuk az újságot, amit Márta küldött,  és elolvastuk a riportot, sírva fakadtunk. Először Zsanett unokám olvasta el és megkönnyezte, majd felolvasta nekem, és az én szemem is könnybe lábadt. És ekkor jött a fiam az ötlettel.

László veszi át a szót.

– Sírt egyet a lányom, majd anyám, ekkor gondoltam egyet és mondtam Jánosnak, hogy vasárnap elvisszük anyámat a barátnőjéhez Újvidékre. Pénteken szóltam Zsanettnek, szombaton este pedig anyámnak.

– Igen, csak benyitott az ajtón, és annyit mondott, hogy készüljek, mert holnap reggel megyünk Valikához. Hát, ellenkezni sem tudtam, hogy én már nem megyek sehova, meg hogy idős vagyok már a hosszú úthoz. De, nem is akartam ellenkezni. Otthon is utazok sokat, Miskolcra például, és semmi bajom sincs. Ezt az utat is kibírom. És ki is bírtam. Nekem menni nehéz, a lábamon járni, de utazni még tudok, akár messzire is. Mondtam is Valikámnak, hogy majd ha kitavaszodik, akkor megint eljövök, akár hosszabb időre, nem csak egy napra, ahogy most jöttünk.

Kati nénin nem látszik, hogy kifárasztotta volna az út. Sokat mesél életéről, bajairól, a barátságról, levelezésükről.

– A napokban két levelet is írtam, az egyiket rokonomnak Ausztráliába, a másikat pedig Valikámnak. Megcímeztem a borítékokat, de véletlenül fordítva tettem be a levelet. Az Ausztráliába szánt levél Újvidékre érkezett. Mártika vette észre, és szólt. Ilyen korban már ez is megesik.

Megnyugtatom, megesik ez fiatalabb korban is, sőt a villámlevelezéskor is megtörténik, hogy más címre kattintunk.

– Hoztam magának egy levelet. Rajta a dátum. A riportban azt írta, hogy szeretett volna beleolvasni egy olyan levélbe, amit még lánykorunkban váltottunk, hogy szerette volna látni, mi foglalkoztatott akkor minket. Olvassa el. Különben mi mindenről leveleztünk, mindent elmondtunk egymásnak, sok titkot is megosztottunk, amiről csak mi ketten tudtunk.

Gyöngybetűkkel írt levél, 1944. június 8-i keltezéssel.

„Drága Katókám!

A társaslapnak nagyon megörültem. Csütörtökön még a javak álmát aludtam, mikor a postás hozta a levelet. Most már nem olyan könnyen küldhetek társaslapot, mint amikor még mentünk az iskolába, mert nem vagyok társaságban.

Hogy vagy? Mi újság felétek? Erre nem a legjobb hírek járnak. Pénteken nagyon sok ellenséges gólya repült el felettünk. Bombát is dobtak le egy tanya közelében és az asszony a légnyomástól nem tudott beszélni. A munkásokra is lövöldöztek, de nem sok esett áldozatul. A zavaró repülés előtt röpcédulák árasztották el a földeket sok helyen és a munkás népet ellenszegülésre biztatták a kormány ellen. Egy gépet le is lőttek és a személyzetének fele nő volt.

Mikor küldesz már fényképet? Vagy fölöslegesnek tartod, hogy nekem is küldjél, pocsékolni a fényképet. Én már küdtem egy csunyát. Igaz, úgy szokták mondani, hogy aki élve nem szép, fényképen sem lehet szép.

Kedves Katókám tudsz-e valamit az iskola felől, hogy megkezdődik-e őszre a tanítás?

Már rövid időn belül ideér az aratás. Vagy talán nem is mi kaszáljuk le, hanem majd felgyújtják az angolok, mint ahogy megírták cédulákra és szétszórták „Vetettetek, de nem arattok!”

Most már zárom a soraim válaszod várom, Isten veled. Mindenkit csókol, a főzőtanfolyamos társad is csókolom.

Vali.”

A levél Oromon íródott.

A vendégek valóban villámlátogatásra érkeztek, még néhány szót váltok velük és elköszönünk.

– Sötétedés előtt haza akarunk érni – mondja László –, meg anyám esti gyógyszerét sem hoztuk magunkkal. Remélem találkozunk még. Lehet, hogy jómagam is eljövök több napra, ahogy valamikor, fiatal koromban tettem. Mert, volt, hogy a nyári szünidőm egy részét itt töltöttem nálatok, kijártunk a strandra. Jó volt. Ti pedig, ha Kiskunhalasra tévedtek, feltétlenül térjetek be hozzánk.

Megígérem.