arácsony előtt négy adventi vasárnap van, amelynek olvasmányai Krisztus eljövetelére utalnak. Aki csak teheti, rendszeresen részt vesz a hétköznapi szentmiséken, több időt szentel az imádságnak és az irgalmassági cselekedeteknek. Az Istenre emelt lelkület pedig erőt ad ahhoz, hogy mindennapi feladataink közepette is Krisztus tanításához igazítsuk az életünket.
Milyen legyen az advent, a karácsonyi előkészületünk Jézus születésének ünnepére? – kérdeztük az óbecsei születésű Józsa Gáspár atyát, az újvidéki Mária Neve Plébánia káplánját.
Józsa Gáspár atya (Bozsoki Valéria felvétele)
– Amikor fontos vendéget várunk, kitakarítjuk az otthonunkat, sütünk-főzünk. Szépen felöltözve várjuk a fontos vendéget. Advent „munkás” ünnepség: ki kell takarítanunk azt, amihez szívünkben-lelkünkben ragaszkodunk, de valójában nem kellene ragaszkodnunk. A különféle szenvedélyekre (evészet, mobiltelefon, internet és más) gondolok, amelyeknek sokszor a rabjai vagyunk: alig várjuk, hogy a mobil a kezünkbe kerüljön, s jelezze, valami történt a Facebook-profilunkon, oldalunkon. Tehát nem mi osztjuk be az időnket. Valakivel beszélgetünk, annak azonban ki kell mennie, mert rá kell gyújtania. Ha a szenvedélyek irányítják az életünket, akkor azoknak a rabjai vagyunk. Ezektől nemcsak meg lehet, hanem meg kell szabadulnunk, hogy szabaddá váljunk.
Ezenkívül adventben felebarátaink, ellenségeink iránti bűneinket és mulasztásunkat megbánjuk, meggyónjuk, amit jóvá lehet tenni, jóvá tesszük. Meglátogatjuk a régen nem látogatott rokonunkat, segítünk az elesetteknek. Itt az idő, hogy kibéküljünk, megbocsássunk másoknak, egyben mi is kérjük Isten bocsánatát vétkeinkért, mulasztásainkért. Sok tennivalónk van adventben, azaz úrjövetben, mert várjuk, lessük Urunk Krisztus érkezését. Jó, ha célt tűzünk ki, hogy ezen a téren mit szeretnénk javítani. Elegendő egy-két dologra fókuszálni. Ne csupán a saját erőnkre támaszkodjunk, hanem dialógus formájában kérjük az Úr segítségét ahhoz, amit változtatni szeretnénk az életünkben.
Az előkészület során nem a külső dolgok a lényegesek. Isten nem azt nézi, hogy mi hogyan nézünk ki. A keresztény azonban a saját életével, viselkedésével, öltözködésével, és lakásának szépségével is evangelizál.
VILÁGOSSÁG JÖTT A SÖTÉTSÉGBE
Újabban advent időszakában a városokban is „divatba jöttek” a roráte (hajnali) misék? Mi a jelentőségük, mi a szépségük?
– Az úrjövet várakozás, felszólítás a virrasztásra: „Legyetek hát éberek, mert nem ismeritek sem a napot, sem az órát” – olvassuk a Máté-evangéliumban Jézus figyelmeztetését (Mt 25,13). Nem tudjuk, mikor érkezik az Úr. Ezért úgy kell élnünk, hogy hitelesek legyünk az emberek előtt.
Advent lelke valójában a roráte misék. Aki tud jönni, annak számára ez nagyon nagy kegyelem, mert ott átélheti a szimbólumot, hogy a Fény legyőzi a sötétséget. A mise tényleg sötétben kezdődik. Meggyújtjuk a gyertyát, elkezd világosodni a templom. Utána felcsapjuk a villanyt, de úgy várjuk Krisztust az életünkbe, mint a fényt a sötétségbe. A sötétségben az ember bizonytalan, nem látja, mi van körülötte. Amikor bejön az életébe a Fény, akkor látja, hol van, látja az embereket, és biztonságban érzi magát. Ez nagyon fontos. Ahová pedig a Fény bejut, mindig legyőzi a sötétséget. Jézus is azért jött az életünkbe, hogy örömben, boldogan tudjunk élni. De ehhez nekünk is a szeretet parancsa szerint kell élnünk. Külső és belső harmóniának kell megvalósulni az igazi adventi készülődés során.
Székvárosi díszkivilágítás (Dávid Csilla felvétele)
Az adventi gyertyagyújtással üzenjük, hogy világosság jött a sötétségbe – mi is várjuk Jézus Krisztust, a világosság forrását, hogy jöjjön az életünkbe. Ahogy belsőleg is, külsőleg is készülünk Jézusra, a világosság jövetelére, a több fénnyel fokozzuk a várakozásunkat. Ez maga az élet, a világosság, amelyet át akar nekünk adni.
A hajnali mise után szokás kis agapéval, zsíros kenyérrel, süteménnyel, teával, kávéval megvendégelni a jelenlevőket, akik munkára, iskolába mennek.
A szüleim az adventi koszorúnak helyet hagynak az asztalon, a vasárnapi ebédnél közösen meggyújtják a gyertyát. Sokan városban is így tesznek, mert csak akkor ebédel együtt a család. Egyes szülők nemcsak megveszik az adventi koszorút, hanem maguk készítik gyermekeikkel otthon vagy közösségben, ahol ezt megszervezik. A plébániánkon a keresztény testvérek együtt takarítják és díszítik a templomot, hogy méltóképpen várhassuk Urunk érkezését.
FELNŐTTKÉNT IS LEHET KRISZTUST BEFOGADNI
Gáspár atya, milyen adventekre emlékszik a gyermekkorából?
– Péntekeken böjti ételeket fogyasztottunk, a nagy ünnepeket megünnepeltük, alapvető keresztény szokásokat próbáltunk tartani. Nem voltunk ateisták, de templomba járók sem. Nem jártam hittanra. Óbecsei vagyok, a Szent József, az ácsról elnevezett templomba mentem szentmisére a nagymamámmal, ritkán. Nem is tudtam a hajnali misékről. Igazán a középiskola végén tértem meg. Utána Szombathelyen a négyéves tanárképző főiskolán történelem-rajz szakra iratkoztam, amit be is fejeztem. Ott eljártam a székesegyházba szentmisére, mert éreztem, szükségem van Istenre, és hogy be kell fogadnom Jézust a szívembe, ő kell, hogy életem középpontjában legyen.
Hogyan lett pap?
– Nem egész két évet tanítottam Óbecsén, a Petőfi Sándor Általános Iskolában, aztán Magyarországon, a Fejér megyei Sárszentágotánra költöztem. Ott éltem, ott tanítottam, s ott kapcsolódtam be a plébániai közösség életébe, képviselő-testületi tag voltam. Akkor jöttem rá, hogy a budapesti egy év során, amikor a főiskolára készítettek fel Budapesten, és a Dómba jártam misére, senki nem kérdezte, akarok-e felkészülni a szentségek vételére. Sehol sem figyeltek fel rám, hogy ott vagyok, de nem járulok szentáldozáshoz. Ezért már harmincon túl voltam, amikor felkészítettek elsőáldozásra és bérmálkozásra. A roráte miséket hirdető plakátot a napokban éppen azért függesztettem ki az újvidéki Mária neve templom hirdető táblájára, mert az életemben tapasztaltam a hiányos kommunikáció következményét. Másoknak is el kell mondanunk, felnőttként is van lehetőség, hogy befogadd Jézust. Jelenleg a mi plébániánkon öt-hat felnőttet készítünk a szentségek felvételére. Különben én is hiányként érzem, hogy a szentmisén a plébánosok nem szólítják meg azokat az embereket, akik nem is tudják, nem elég csak misére járni.
Az Úr, ha akarja, hogy valaki az ő szolgája – pap, szerzetes, hittantanár stb. – legyen, próbálja az embert megszólítani, csak oda kell figyelni a hangjára. Ezt visszamenőleg látom az életemben. A nagymamám gyerekkoromban egy alkalommal mondta: „Pap leszel.” Pedig templomba sem nagyon jártunk. Gondolom, Isten talán már akkor üzent felém, s ez bennem volt, mert én érdeklődtem Istenről. Középiskolásként kezdtem misére járni, a megtérésem, majd a szentségek vétele után tovább éreztem a papi, szerzetesi hivatásra való szólítást. Két évig hétvégeken a pannonhalmi bencések hivatástisztázó alkalmaira jártam. Tudtam, ha a hívás Istentől van, nem fog eltűnni az életemből, ha viszont nem tőle van, akkor úgyis eltűnik. Folyamatosan hiányt éreztem Isten után, és kerestem őt. Négy évet töltöttem a ferenceseknél: volt jelöltség, novíciátus és két ideiglenes fogadalmas évem. Két évig a Pasaréti Plébániáról jártam a Sapientia egyetemre teológiára és hittantanári szakra. Mivel mások is mindenfelé jártak tanulni, így nem alakult ki olyan közösségi élet, amelyre vágytam. Isten látta, hogy nem találtam ott a helyemet.
Két évi teológiát a Sapientián, négyet pedig Esztergomban fejeztem be, így lettem végül a Szabadkai Egyházmegye papja. Nem keresem a közösséget, de van: a plébánossal, diakónussal, ha lehet, együtt ebédelünk, havonta pedig rendszeresen találkozunk az espereskerület papjaival, tanulunk is egymástól, és lelkileg erősítjük egymást.
FIGYELNI AZ ÚR HANGJÁRA
Ilyenkor a városok is ünnepi díszbe öltöznek (Dávid Csilla felvétele)
– Advent jó alkalom, hogy egy kicsit lassítsunk, és az Úr hangját meghalljuk. Figyelünk a hangjára, próbáljuk követni. Mindenkihez más módon szól: vagy a Szentíráson keresztül, amelyet most többet olvassuk, vagy a szentmise és az evangélium-magyarázat által, továbbá a testvéreken, a szegényeken keresztül próbál megszólítani bennünket. Ha odafigyelünk, észre tudjuk venni, ami fölösleges az életünkben, és megszabadulunk a már említett szenvedélyektől. Így látjuk meg körülöttünk a nélkülözőket. Míg futunk, mindig a saját dolgainkkal vagyunk elfoglalva, addig nem tudunk odafigyelni minderre.
Adventben a lelkipásztorok meglátogatják a betegeket otthon és az idősek otthonában…
– Újvidéken nem ismerünk mindenkit. Ha jelentik, hogy van beteg a családban, meglátogatom, és viszem a szentségeket. A betegek kenete nem utolsó kenet (ahogy valamikor nevezték), ami után jön a halál, hanem a betegek szentsége, a remény szentsége. Az Úr üzeni, van remény arra, hogy meggyógyulj. Erőt ad, csökkenti a fájdalmadat, a szenvedésedet. A szentség által Krisztus látogat meg, hogy a szenvedésből többet magára tudjon vállalni. Ezt kell a betegnek mondani, hogy várja Krisztust. Sokakat már nagyon rossz állapotban találtam, de aztán megerősödtek. Egyes ágyban fekvő betegek depresszióba esnek, azt hiszik, itt a vég, mert nem nézi meg őket senki. Én meghallgatom őket, szépen meggyónnak, megáldoznak, és feladom a szent kenetet. S azt mondom, örüljön, hálát adhat, van feladata: tud imádkozni fiatalokért, családokért, több gyerekért, hivatásokért, szeretteiért és elhunytjaiért, hogy azok bekerüljenek a mennyek országába. Utána pedig ők imádkoznak önért. Látom, hogyan derül fel a beteg, amikor hallja, Isten számít rá, hogy imádkozik, hogy mások is a mennyek országába kerüljenek, ahová mi is tartunk – mondta Józsa Gáspár atya.
