Élni, de hogyan? Az életminőségben is vannak különbségek, bár minden bizonnyal ajándék maga a létezés is, a minket körülvevő, megmagyarázhatatlan csoda, ami olykor magával ragadóan szép, máskor pedig beborul felettünk az ég. Amikor már azt hinnénk, sínen vannak a dolgok, jót jó követ, belesüppedünk a kényelembe vagy a magunkkal elhitetett jóba, hirtelen arra is eszmélhetünk, hogy hatalmasat fordult velünk a világ. Bármikor bármi megtörténhet. Akármikor. Akármi. Talán épp azért, hogy mélyebben átgondoljuk a tetteinket vagy éppen kirángasson bennünket abból a helyzetből, amit mi jónak vagy helyesnek, de legtöbbször kényelmesnek gondoltunk. És valóban: a legfontosabb, hogy tudjuk, bármi is történjék, a javunkat szolgálja. Akár jó, akár rossz. Idővel arra is rájöhetünk, hogy az akkor rossznak vélt történés átlendít egy másik állapotba, és a fejünkhöz kapva mondjuk: de jó, hogy úgy történt! Csak az idő, míg eljön a felismerés, a bebizonyosodás, az a nehéz, azt kibírni!
Annyira van tőlem a jogismeret, mint Makó Jeruzsálemtől, bár felvillan egy emlékkép, amikor kiskoromban azt hangoztattam, bíró leszek, hogy a bátyámat megbüntessem, ha rosszul viselkedik velem. Pedig nem is viselkedett rosszul, csak nevelt, soha el nem engedve a kezem, féltően terelt az úton, tanított írni és olvasni, és sokáig nem is éreztem azt, hogy szeret. Pedig nem kell, hogy valaki állandóan egy fedél alatt legyen velünk ahhoz, hogy tudjuk, érezzük a gondoskodását, sőt! Meggyőződésem, hogy a szavakkal el lehet bájolni valakit, a szeretlek szó azonban vajmi keveset ér, ha nincsenek mögötte tettek, és a szeretetet nem úgy tudja kimutatni valaki, ha a sarkunkban toporog, hanem ha tudjuk, kilométerekkel odébb is, de számíthatunk rá. Számíthatunk rá akkor, ha el vagyunk keseredve valami miatt, ha már nem is váltottunk szót egymással hosszú ideje, de bármikor fordulhatunk hozzá és úgy fogad, mintha tegnap hagytuk volna abba a beszélgetést. Jó tudni, hogy van valaki, aki értően figyeli a gondolataimat, lát is, nem csak néz, ért is, nem csak hall. Ez is egy jog, a szeretethez való jog, amire mindenkinek szüksége és ugyebár joga van.
II. (Nagy) Kürosz perzsa uralkodó agyaghengerét szokás emlegetni az emberi jogok kapcsán, mint alapdokumentumot, az emberi jogok legrégebbi deklarációját. „A perzsa uralkodó időszámításunk előtt 539-ben foglalta el a – ma Irak területén található – Babilont, és felszabadította a hazájukból oda telepített népeket, köztük a zsidókat is. Az agyaghenger e rendelet szövegét őrzi.”
A történelem, melyet a győztesek írnak, gyakran meg is tréfálhat ezek szerint bennünket. A hvg cikke szerint ebben az ügyben is valami hasonló történt. „A nagy szavak mögött azonban csak egy ügyes csalás rejtőzik, mert a sah véleményével ellentétben az ékírásos dokumentum propaganda-célokat szolgált – állítja Josef Wiesehöfer, a Kieli Egyetem ókortörténésze. „Az az elképzelés, hogy Kürosz bevezette az emberi jogokat, egyszerűen képtelenség.” Hanspeter Schaudig, a Heidelbergi Egyetem asszirológusa sem tudja elképzelni Küroszt, mint az egyenlőség és az emberi méltóság úttörőjét. Épp ellenkezőleg: Kürosz megkövetelte, hogy alattvalói megcsókolják a lábát. A perzsa uralkodó 30 éves hódító háborúja teljesen felemésztette a Keletet, és milliókat kényszerített súlyos adófizetésre. Az ellenszegülőknek levágták a fülét és az orrát. A halálraítélteket nyakig beásták a homokba, hogy a Nap végezzen velük.
De az ENSZ valóban minden további kutatás nélkül elhitte a sah által kiagyalt történelmi hazugságot? Az ügyet Klaus Gallas művészettörténész, a jövő nyáron megrendezendő weimari német-iráni kulturális fesztivál szervezője tárta a nyilvánosság elé. Neki a fesztivál előkészületei során tűnt fel a sah állításai és Kürosz nyilatkozata közötti ellentmondás. A világszervezet többszöri megkeresésre sem volt hajlandó kommentálni az állítást. Az ENSZ bécsi információs szolgálata továbbra is kitart amellett, hogy az „első emberi jogi dokumentumról” van szó. A csalás következményei azonban katasztrofálisak, hiszen még a német tankönyvek is az emberi jogok úttörőjeként ábrázolják Küroszt. Egy interneten olvasható hamis fordítás szerint a perzsa király támogatta a minibálbért és a menedékjogot. „A rabszolgaságot az egész világon el kell törölni. Minden ország maga döntheti el, hogy elfogadja-e uralmamat vagy sem” – áll a hamis fordításban.
Most légy okos, Domokos! Hiszünk a leírt szónak vagy a kimondottnak? Mindenki döntse el magának. Azonban a legfontosabb tény az, hogy 1948-ban fogadta el az ENSZ közgyűlése az emberi jogokról szóló egyetemes nyilatkozatot. Ennek emlékére az ENSZ 1950. december 4-i közgyűlése december 10-ét az emberi jogok napjává nyilvánította. A legalapvetőbb emberi jog pedig az élethez való jog, ami mindannyiunknak kijár, ha már megszülettünk erre a Földre. Itt harcoljuk meg a mindennapi csatáinkat, csak az nem mindegy, hogy miként. Az éhező gyereknek is épp olyan jogai vannak, mint a gazdagságban duskálónak. Épp úgy kijárna neki a jó taníttatás, az elegendő élelem, a vízhatlan cipő. De nem adatik meg mindenkinek, legalább is gyermekkorban nem, ám ha kellő elszántság, akarat párosul a szegénységhez, láttunk már csodákat.
Jöjjön bármilyen környezetből valaki, meghatározó a gyermekkor, de nem feltétlenül jelenti azt, hogy eleve el van rendelve a sorsunk. Jogaink vannak, egyenlőek, kérdés, hogy mennyire tudjuk érvényesíteni, kérdés, hogy milyen ember válik belőlünk. És talán nem a felhalmozott értékek a legfontosabbak, hanem az, hogy a saját lelki békénket birtokolva örüljünk a mindennapoknak. Lelki békénk meglelése a legnagyobb jogunk, amit birtokolhatunk, mely elsősorban az önmagunkról alkotott képünk.