A Napnak alá kellett volna merülnie a horizont mögött, de nem tette, miként még eddig soha se tette, amióta Abi-al Maarri a Négykarmú Sárkány pagodájának negyedik szintjére költözött ölének gyermekével, Ibn al-Mukaffa Mahfúzzal egyetemben. A pagoda körüli kertben kabócák reszelték a mozdulatlan időt. A 8849 méter magas csúcson álló épület alatti világban minden másként történt, most éppen sötét volt, a föntről nézve átláthatatlannak tűnő fekete drapériát színes csillagörvények döfködték perceken át, és dörej töltötte be a hegycsúcsot övező, gyengéden hullámzó ájert.
– Tűzijáték, mondta Abi-al Maarri, mintegy válaszul Mahfúz kérdő tekintetére. – Szilveszter van, tette hozzá.
– Szilveszter? – kérdezett vissza a gyermek.
– Ezen az éjszakán fordul át az esztendő a következőbe. A lenti világban mindennek rendelt ideje van, napok követik a napokat, évek az éveket. Ott minden új és minden ódon, évre év jön, évre év megy. Ha egyszer alászállnánk, megtudnánk saját életkorunkat, amennyiben érdekelne bennünket és jelentőséggel bírna számunkra ez a semmis adat. A Négykarmú Sárkány pagodájában viszont, miként a mozgásnak, úgy az időnek nincsen se kezdete, se vége, egyszerűen csak van, az idő kiállja saját futását.
Mahfúznak ezen el kellett tépelődnie. Bámulta a mélyben a tűzijátékot, és azon eszelt, hogy ha valóban állna az idő, mindig ugyanazt a pillanatot látná, ami egyszer – nem mondhatta, hogy az idők kezdetén – beleégett a retinájába, eközben apja és ő is mozog, eszik, iszik, akárcsak a vörös macskamedvék az olajfák hegyén, a kabócák muzsikálnak, igaz, szüntelenül. Eszébe ötlött, amit az időről tanított hatalmas bölcsességű és végtelen tudású apja, hogy a mindenható növessze bokáig a szakállát (!): Az egész idő káprázat. Az egész létezés egyidejű. Az egész egyszerre jelen van. Ez az örök jelen, az elmúlhatatlan pillanat. Az idő nem egyéb, mint a káprázat okozta zavar. Az elveszett valóság pótlására támasztott rögeszme.
Ezt se értette meg Mahfúz, illetve nem lelt benne magyarázatot. Valami csavarnak lennie kell az egész káprázat-dolog mögött.
– Hozsanna az olvasónak! – szólt alázattal a bölcshöz, aki valóban éppen olvasott, de nem a szokásos tigrismintás kaftánjába burkolózva, hanem tógába csavarodva. Mire Mahfúz erre fölfigyelt, késő volt.
– Mi van? Megtörlek, mint postás a CD-mellékletet! – mordult a nyugalmában megzavart bölcs, ami a hangsúlyból ítélve nem érdeklődés, hanem elutasítás volt.
Apámnak megint dipszomániás rohama van, kapcsolta egymáshoz a tóga viseletét és a válasz hangnemét a megszeppent Mahfúz. Korábban már utánanézett a kódexekben a betegségnek, aminek elnevezését apjától hallotta. Ezek szerint a dipszománia időnként ki-kiújuló kóros hajlam szeszes italok élvezésére, amely semmiképpen nem azonos a részegeskedéssel és nem is abból ered, hogy az illető tényleg élvezetet találna a szeszes italokban. Inkább ismétlődő és múló belső nyugtalanságban, szorongási érzésekben van oka, amely szorongási érzések kábult öntudattal is járnak, és amelynek befolyása alatt a betegek megközelíthetetlenek, ingerlékenyek és rendesen elzárkózva, magukban a teljes öntudatlanságig folytatják az ivási excesszust. A dipszomanikus roham elmúltával (a roham ritkán tart egy hétnél tovább) a betegek mintegy nehéz álomból magukhoz térnek, és rohammentes idejükben rendesen utálják a szeszes italokat. Ez utóbbi ugyan nem vallott Abi-al Maarrira, mert ő roham előtt, roham után se vetette meg se az erjesztett, se az égetett szeszeket.
A megszólítás mégis kibillentette bódulatából az agg bölcset, aki lázas önigazolásba kezdett:
– A betegség a kezdet nélküli idő kezdetétől való félreértésből származik. A szenvedélyekből származik, amelyek valótlan szellemi értelmezések eredményei, ezért alapjában véve nem érzékelünk, amit betegségnek hívhatnánk – magyarázta, majd kopasz feje ráborult az előtte nyitva heverő könyv lapjaira.
Mahfúz apja meztelen vállán áthajolva beleolvasott az előtte fekvő halbőrkötésű lapokba, és meglepetéssel tapasztalta, hogy Abi-al Maarri ezúttal nem olvasott, hanem írt. Utoljára a következőket jegyezte le: Az idő (jól tudja mindenki) néha repül, mint a madár, néha mászik, mint a féreg; de az ember akkor szokta legjobban érezni magát, ha észre sem veszi: gyorsan múlik-e vagy lassan. A perc – míg el nem telt – semmiben se különbözik az örökkévalóságtól.
Az utolsó bejegyzéshez egy lábjegyzetet is fűzött az Efezusi betűk váratlanul szorgalmassá vált szerzője: Ahányszor megnyílik az idő mélye, s egy újabb másodperc buggyan elő, egyben valami ismeretlen veszedelem is előtörhet vele.
Mahfúz visszalépett a teraszablakhoz, és némán bámulta a sötétséget áttörő, tarka fénybuborékokat.
– Mintha mennyei kocsonyát főznének a világból, az abálódó kocsonyahús levében törnek felszínre a gombostűfejnyi buborékok – gondolta, majd roppanós virslit tett fel főzni, és nekiállt tormát reszelni hozzá.*
* A történet elbeszélője jelöletlenül használt föl gondolatokat Hamvas Béla, Prédikátor Salamon, Arisztotelész, Joachim du Bellay, Harkai Vass Éva, Ivan Szergejevics Turgenyev, Mihai Eminescu, Virginia Woolf, Fekete Gyula műveiből és a Vimalakirti szútrából, valamint a Pallas Nagy Lexikonából. Esetleg máshonnét is, vagy az említettekből se.
