Van valami nyugtalanítóan bűvös a butaságban. Nem csupán azért, mert gyakran az életünket leginkább meghatározó döntéseket hozza meg helyettünk, hanem mert olyan magabiztossággal képes járni-kelni a világban, hogy az intelligenciának esélye sincs felvenni vele a harcot.
A butaság nem azonos a tudatlansággal. Tudatlannak lenni természetes állapot, hiszen senki sem tudhat mindent. A butaság viszont döntés. Egy szabadon választott vakság, ami nemcsak az igazságot, de még a kérdéseket is elutasítja. Mintha az ember félne attól, hogy az ismeret megrendíti a kényelmes kis világképét.
A butaság ritkán fordul elő egyedül; szívesen csoportosul más butaságokkal, mert így megerősítheti önmagát. Az internet tökéletes terep ennek: a közösségi médiában szárnyal, röpköd, és bátorítja önnön ostobaságát. "Ha ennyien hiszik, akkor igaz kell, hogy legyen" – súgja a tömegpszichológia. És közben szépen lassan háttérbe szorul az értelem.
Példának okául a koronavírus-járvány tombolása idején elég volt elolvasni az önjelölt foteldoktorok összeesküvés-elméleteit arról, hogy valójában humbug, a háttérhatalom és a fősodrású média néphülyítése az egész, és a védőoltásokkal vagy becsipezik az embereket, vagy pedig ennek segítségével igyekszik csökkenteni bolygónk lakosságának számát.
Vagyis a butaság képes nevetni a tudományon, elutasítani a logikát, és elhisz mindent, ami egyszerű és kényelmes. A butaság ugyanakkor nem gyógyítható, de mérsékelhető.
A kíváncsiság, az alázat és a tudásvágy a leghatásosabb ellenszerei. Ahhoz azonban, hogy e szerek működjenek, először fel kell ismernünk a butaságot önmagunkban. Mert bizony, mindannyiunkban ott lapul. Csak rajtunk múlik, hogy hagyjuk-e átvenni az irányítást, vagy tanulunk belőle – és talán még nevetünk is rajta.
