Igazán szép történetekre az ember mindig ott bukkan rá, ahol legkevésbé számít rá. Kavilló egy picinyke, pár száz fős település, Topolya és Ada között valahol félúton. A vajdaságiak többségének a Tanyaszínház jut róla eszébe, hiszen nyaranta itt készülnek az előadásaik, és itt tartják a premiert is. Azonban kevesen gondolnák, hogy egy fiatal pár ezt a csöndös kis falut választja otthonának, és hozzá kötik jövőjüket. Peller Zoltán és felesége, Borsos Euridiké pont ezt tették. A Prosperitati Alapítvány támogatásának köszönhetően ebben a kis faluban vásároltak házat, és itt képzelik el jövőjüket.
A Peller–Borsos család a Prosperitati támogatásával vásárolt ház előtt (fotó: Lakatos János)
Zoltán 29 éves, és jelenleg hentesként keresi a kenyerét. Csantavéri születésű, ott is élt, azonban a szív szava Kavillóra szólította. Euridikét a szvetityevói tó melletti Engelmann-kastélynál ismerte meg, egy közös majálisozáson. Az ismeretségből szerelem, majd házasság lett. Euridiké 26 éves, kavillói, és saját bevallása szerint sohasem jutott eszébe, hogy máshova költözzön. Zoltán egy időben megpróbálta elcsalni Csantavérre, de ő ultimátumot adott, hogy vagy Kavillón, vagy sehol. Zoltán Euridikét és Kavillót választotta, ami kezdetben nem volt könnyű számára. De hamar megszokta, sőt, megszerette a helyet, és most már semmi pénzért nem költözne el. A fiatal családfő kezdetben szezonmunkával foglalkozott, de megismerte a helyieket, és egyre több helyre hívták jószágot vágni. Hamar kiderült, nagyon nagy igény van a háztáji vágásokra, és lassan ez lett Zoltán szakmája. Ma már nagy terveket szöveget ezzel kapcsolatban.
– Ez egy kihaló szakma, mert a mai fiatalok nem nagyon szeretnek vele foglalkozni. Ezen a környéken hiány van a hentesekből. Mi egy feldolgozó üzemet tervezünk nyitni, mert idehaza szeretnék dolgozni. Nem nagyban vágnék vágóhidaknak, hanem a környékbeli embereknek. Elhoznák a disznót, én pedig feldolgoznám nekik. Azért fontos ez, mert így itthon dolgozhatok, és látom, ahogyan a gyerekeim felnőnek. Sok ember sajnos lemarad erről. Egy saját feldolgozó üzem azért is jó, mert így saját magamnak dolgozom, nem másnak. Amit magamnak keresek meg, az biztosan az enyém, viszont ha másnak dolgozom, akkor épp csak annyit keresek, hogy a háztartásra elég legyen – véli a fiatal családfő.
Zoltán ide szeretné építeni a mini vágóhidat (fotó: Lakatos János)
A minivágóhíd csak egyik a Peller–Borsos család elképzelései közül. Euridiké családja hosszú ideig zöldségtermesztéssel foglalkozott. Ő úgy nőtt fel, hogy fóliasátrakban termesztették a zöldséget, és az egész család részt vett a munkában. Euridiké most szeretné feleleveníteni a családi hagyományt.
– Ipari és sütni való paprika termesztésén gondolkozunk. A házhoz, amit megvásároltunk, tartozik egy kis földterület is. Itt neki tudunk kezdeni, de a szüleim földjét már évek óta Zoltán árendálja. Úgyhogy azon is gondolkozunk, hogy nagyobb területen termeljünk, esetleg a tervéremmel közösen, családi vállalkozásban – mondta el Euridiké.
Pelleréknek tehát nagy terveik vannak, amihez az első lépést, a házvásárlást, sikeresen megtették a Prosperitatinak köszönhetően. Az alapítványnál való pályázást a baráti körből ajánlották nekik, ugyanis volt, aki egy korábbi körben már kapott támogatást házvásárlásra. Végül ők megpályázták és megkapták.
– Ez nagyon nagy segítség bárkinek, aki megpályázta és megkapta. Mi korábban is ebben a házban éltünk, csak házbérben. A mai világban önerőből nagyon nehéz házat vásárolni. A szüleinktől nem várhattunk segítséget, mert kilencen vagyunk testvérek, és Euridikéék is hárman vannak. Épp ezért hatalmas segítség volt, hogy megvásárolhattuk ezt a házat – véli Zoltán, aki azt is elárulta, hogy a minivágóhíd építése és a fóliasátrak vásárlása kapcsán is gondolkoznak a Prosperitati pályázatain. Ha lesz rá mód, akkor megpályázza, mert az is hatalmas segítség lenne – fogalmazott.
A falucska, ahonnan nem mennek el az emberek
Amikor valaki tudatosan amellett dönt, hogy egy egészen kis településen tölti az életét, akkor felvetődik a kérdés, hogy miért. Euridiké esetében a válasz egyértelmű volt.
– Elsősorban az volt fontos, hogy a család közelében maradjak, mert nagyon szoros a kötelék édesanyám és köztem. A testvéreim is itt élnek és nagyon megszoktam itt. Nem mennék sem más országba, sem más településre. Igaz, van hátránya is, pl. amikor a gyerekünk beteg, akkor rögtön Topolyára kell menni, mert ott van a legközelebbi gyerekorvos. Bármi ügyintézésért is rögtön a városba kell menni – mondta Euridiké.
A Peller–Borsos család legfiatalabb tagja, Jázmin, januárban lesz 4 éves. Kavillón nincs óvoda és iskola, ezért ő Gunarasra fog járni. Ez nem egyszerű, de a Magyar Nemzeti Tanács iskolabusz-programja keretében az utazás biztosítva van számára. Euridiké meglátása szerint az utazástól semmi baja sem lesz, hiszen ő is 5 éves kora óta utazott az oviba és az iskolába.
Azt gondolhatnánk, hogy Jázmin magányosan fog felnőni, de ez nincs így. Az ő korosztálya körüli gyerekekből 10 van a faluban. Az is könnyen elképzelhető, hogy egy városon élő gyerek sokkal magányosabb, mint egy kavillósi, mert itt a gyerekek még kint játszanak az utcán. Zoltán elmondása szerint nyaranta akár este 10-ig is tele van az utca gyerekekkel. Öröm nézni őket – fogalmazott, majd rögtön azzal folytatja, hogy a fiatal házasok közül sem sokan mentek el. Egy gyors fejszámolás után kiderül, hogy mindössze egy pár távozott külföldre a faluból. És ami máshol szinte elképzelhetetlen, az itt mindennapi gyakorlat: az emberek esténként összejárnak, beszélgetnek, kártyáznak. Mint a régi világban. Zoltán beszélgetésünk végén csak annyit mondott, hogy „nem cserélném el semmivel sem”.
