Olyan emberek is élnek Szerbiában, akik számára nem sorsdöntő kérdés, ha növekszik a feszültség a szerbek és az albánok között, akik nem akarnak tudni arról, hogy Belgrád vagy Pristina éppen melyik korábbi megállapodás betartását mellőzi, ki a hibás az egyre csak romló viszonyok miatt, hol hibázták el a magas politikát. Jó példa az ilyen személyekre Radosav Timotijević (45), aki nemhogy Koszovóba, egyenesen Albániába ment hitvest „keresni” magának, s meg is találta őt Zoge Lajthia (33) személyében. Miután a szerb férfi Albániában rábukkant az ideális menyasszonyra, a nő az ottani tengerpartot is képes volt otthagyni, felváltotta azt a kies, eléggé elhagyatott délkelet-szerbiai hegyvidéki falusi életre, s odaköltözött Radosavhoz a Felső Ojkovac nevű, lakossal is alig rendelkező településre.
A szerb média figyelmét felkeltette már az a tény is, hogy egy szerb férfi egy albán nőt választott magának élettársul, ami azonban ennél is érdekesebbé tette a történetet, az az, hogy kiderült: az említett helység és Štitkovo falu közötti járásban, a montenegrói–bosznia–hercegovinai–szerbiai hármashatár közelében voltaképpen összesen három gyerek él ma, ez a három gyerek pedig mind a Timotijević család tagja.
– Örömmel teli a szívem a saját szerencsém miatt, másrészt meg majd megszakad, ha arra gondolok, mennyi kilométerrel odébb nincs egyetlen másik gyerek sem. Amikor rólam beszélnek a faluban vagy a szomszéd faluban, nem azt mondják, hogy „az a férfi, amelyik albán asszonyt vett el”, hanem úgy ismernek, mint „azt a férfit, akinek gyerekei vannak”, és még hozzáteszik, „három is”. Mintha nem is tudom, milyen csodával rendelkeznék, nem három gyerekem lenne. Annyit mondok, nagy bánat az, amikor valakit arról ismernek, hogy apa. Nincs egy családi vigasság az egész környéken, ahova elmehetnék a feleségemmel, gyerekeimmel – mondta el a családfő az őt felkereső újságíróknak.
Négyéves a legidősebb fiuk, Bojan, meséli, barátja nincs és nem is lesz, amíg el nem indul az iskolába. Öccse, Dobrivoje, még csak kétéves, Jovana húguk pedig fél esztendős.
– Egyszer Čačakon voltam, megismertem egy albán nőt, aki megmutatta nekem a húga, Zoge fényképét. Megtetszett, kérdezte, meg akarom-e ismerni, egyből azt mondtam, hogy igen. Elmentem hát érte Albániába. Azonnal el is jegyeztem. Nem számított nekem, hogy tizenkét évvel fiatalabb nálam. Nagy volt a vigasság itthon, amikor megjöttünk, anyám és apám ugráltak örömükben. Ne is mondjam, hogy az örömük akkor lett csak igazán határtalan, amikor egyik csöppség a másik után látta meg a napvilágot – emlékezett vissza az eljegyzésre és az első házas évekre Radosav.
Próbálkozott a falusi ember Szerbiában is, ismerkedési kísérletei azonban, mint vallja, teljesen sikertelenek voltak. Ahány lányt megismert, mind meggondolta magát, amikor megtudta, hogy a hegyvidéki falucskába kellene költöznie. „Nem okolom én őket, normális, ha inkább a városi életet választja valaki, ahol minden karnyújtásnyira van”, közölte.
Az élet valóban nem könnyű ebben a falusi környezetben, de az albán feleség nemcsak a gyermeknevelésben, hanem a mindennapi munkában is megállja a helyét. Mivel a környékbelieknek idegenül hangzott az új családtag eredeti neve, szerb becenevet is kapott, mindenki Zoricaként ismeri a vidéken.
– Látnák csak az én Zoricámat, amint befogja az ökröket, feji a teheneket, elkészíti a messzi földön ismert zlatari sajtot. Mindent együtt csinálunk. Kaszálunk, dolgozunk a földön, takarítunk. A munka soha sem várhat – mondta el Radosav.
Zoge, akit most már csak Zoricának hív mindenki, nem lepődött meg a nehéz megélhetési feltételek miatt. Inkább a nyelvtanulással voltak kezdetben gondjai, de nem szokta meg könnyen saját elmondása szerint a hegyi levegőt és terepet sem.
– Máskülönben nem sok eltérés van. Szegénység itt, szegénység ott. A tengerpart közelében azért nem volt ilyen hideg télen, nem havazott be, itt meg néha bizony derékig ér. A faluval semmi gondom sincs. Falun nőttem fel én magam is. Megszoktam a nincstelenséget is – mesélte Zoge, akit nem zavar, hogy minden betevő falatért keményen meg kell dolgozni.
Nemrégiben náluk járt a feleség édesanyja is, meg szerette volna látogatni a lányát és az unokákat. „Az öregek is megértették egymást valahogy. Abban biztosak vagyunk, hogy a legjobbakat mondták egymásnak rólunk”, állapítják meg a szokatlan házasság mellett döntött hitvesek.
