Ilonafalva félúton van Magyarkanizsa és Velebit, avagy magyarul Fogadjisten között. Vajmi kevesen lakják, de aki ingázott már, vagy átutazóban volt arrafelé, különös dolgot tapasztalhatott. A járás, ami kopár, szikes talaj, gondolhatnánk, kevés látnivalót és még kevesebb csodát rejt magában, legfeljebb egy-két fűcsomót, amit nagy kegyesen meghagynak az ott legelésző csordák és nyájak. Leginkább akkor figyelhető meg a táj apró rezzenése, ha nemcsak átsuhanunk rajta, hanem lelassulva valami egyszerűbb, kenyérgőzzel üzemelővel haladunk egyik pontból a másikba. Így van ez minden esetben, nem csak a járásnál, de itt még az autósnak is van aki megálljt parancsol.
Többször voltam szemtanúja annak, hogy hatalmas tehéncsorda vonul át az úton, az arra közlekedők pedig kénytelenek megállni és kivárni, míg a lomha mozgású állatok hazafelé veszik az irányt, „átcsorogva” az úton. Ennél már csak az a megmosolyogtatóbb, mikor egy egész birkanyáj kocog a legelésből egyik területről a másikra, és közben némelyikük elbambulva, másodpercekig mélázik, míg a juhászkutya meg nem sürgeti őket. Ilyenkor az autós nem dudál, nem türelmetlenkedik, hanem önkéntelenül is rácsodálkozik arra a világra, ami a rohanásból a pillanatnyi természetszépségbe kényszeríti, és nem tehet mást, mint hogy vár. Vár az áthaladásra, a sietős világ tempójának újbóli felvételére, és közben talán egy időre meg is nyugszik még az is, aki éppen nagyon sietne. Én mindig ezt tapasztaltam arrafelé járva, sőt kicsit tovább haladva azt is lehet látni nyáron, amikor a csatornába beereszkednek a tehenek, és ott hűtik le magukat a vízben. Számomra különös jelentőséggel bír az a táj, ahol a csendnek hangja van. Ilyen lélekmegnyugtató helyen, az úttól pár száz méterre van egy takaros tanya, ahová a birkák befutnak, Kálmánék tanyája. Hatalmas szalmakazlak, ahogy az illik, mezőgépek, na és kutyák. Rengeteg kutya. Tízig sikerült számolni, de a gazda szerint több is van, csak azok nem jöttek elő, még legalább három valahol csatangol. És egy év alatt annyit megesznek, mint egy hízó – mondja a ház asszonya, Kálmán Magdolna. Ezen keserédesen nevetünk, mert azért ki veti meg a jó házi kolbászt, meg a többit, ami a disznóból készülhetne, de egy tanyára elengedhetetlen a kutya. Hogy miért kell ilyen sok, Kálmán József azt mondja, szeretik a kutyákat, egy sárhegyijük viszont azért van, hogy legyen egy díszes is, ne csak jó, hanem szép is. A mínusz tíz fokban kezdjük meg kint a beszélgetést a hófödte tájban, az udvaron, ahol a ház ura kigombolkozva se fázik, de hát hogy is fázna, mikor állandó mozgásban van, teszi a dolgát, ahogy mondja, itt egy pillanatra sincs megállás, mindig talál az ember magának munkát kora reggeltől késő estig.
– Nem érzünk nagy különbséget a tél és a nyár között, mert akinek jószága van, az pontosan tudja, hogy itt nincs se ünnep, se vasárnap, azt az állat nem tudja, hogy milyen nap van, csak azt, hogy éhes és várja, hogy megetessük. Míg a csak földműveléssel vergődők learatnak, lekombájnoznak, felszántanak és várják a tavaszt. Nekünk is van termőföldünk is, de amellett tehenek és birkák is. Tavasszal más a helyzet, de ilyenkor a kemény mínuszokban minden jószág beszorul, nem találnak a legelőn maguknak semmit, így benn, fedél alatt kell ellátni őket. Vannak birkáink, teheneink, valamennyi disznó is – kezd bele szűkszavúan a mesélésbe Kálmán József.
Azt már a borásztól megtanultam, hogy nem szeretik, ha rákérdezünk, mennyi bor pihen a pincében, ehhez tartva magam óvatosan puhatolózva tudom meg, hogy nagyjából 30–40 holdon gazdálkodnak, a tehenek száma tíz alatt van, de a birkák mennyisége viszont a több száz körül mozog. Falun felnőtt lányként úgy érzem, nem szabad kategorikus kérdéseket feltenni, inkább csak beszélgessünk kötetlenül a mindennapokról, arról, hogy mi a legnagyobb kihívás.
– A takarmányozás a legnehezebb. Tavasztól kezdve csak-csak elvagyunk, de télen nincs kibúvó, minden jószágnak oda kell tenni azt, amit megeszik, meg kell itatni. Ilyen hidegben a víz is befagy, az is közbejön. Gondok mindig vannak, nem unatkozunk.
Hogy milyen a kereslet és hogyan lehet értékesíteni elsősorban a birkahúst, arról kiderült, hogy ebben sem fényes a helyzet és némi furfanggal is élni kell néha, annak érdekében, hogy megkapják a kívánt árat.
– November végétől januárig kicsit megnövekszik a kereslet, ugyanis az ünnepek közeledtével egyre többen keresik a jó minőségű birkahúst, akár viszonteladók, akár olyanok, akik szeretik, és csak egyet vagy csak néhány kilót vásárolnának. Most is telefonálgatnak, keresik a bárányokat, idáig mindig el is tudtunk adni annyit, amennyit szerettünk volna. Most egy kicsit meg is mozdult az ár, a kilónkénti két és fél eurót is meg lehet kapni.
A legelő közelségét is természetesen jól tudják használni, és ennek köszönhetően a hús minősége is más a szabadon mozgó jószágok esetében, mint amelyek csak az akolban toporognak.
– Szinte a szánkban van a legelő, amit a községtől bérelünk, ez nagyon jó nekünk, nem kell kilométereket megtenni, hogy a jószágok kedvükre legelhessenek. Önerőből és némi segítséggel végezzük a munkát, mert ketten nem bírnánk. Igaz, Gábor fiunk is tőlünk nem messze lakik, de azért így is kell juhászokat felfogadni, ami nem is olyan egyszerű.
Mindig is érdekelt, hogy egy juhász mivel múlatja az időt, mert csak azt látni, hogy heverészik a nyáj mellett, a tűző napon, a hidegben, a szélben, a birkaáztató esőben (ha már a nyájról van szó). József azonban felvilágosít, hogy nagyon is észen kell lenni egy juhásznak, ő legalábbis pontosan tudja és tudta mindig is, hogy melyik birkának melyik a báránya, hogy mikor van baja, mikor kell segíteni, ha felfúvódik és így tovább. Tehát ennek is megvannak a maga nehézségei, de az is nehéz, hogy találjanak olyan segítséget, aki náluk kitelelve aztán nem áll tovább a jó idő beköszöntével.
A farkasordító hidegben megnézzük az állományt. József elmondja, hogy azért ilyenkor is kihajtják egy rövid időre a nyájat, hogy ők addig időt nyerjenek, elrendezzék a helyüket és előkészítsenek mindent, mire visszaérkeznek, és nem is olyan sokára kezdődik az ellési időszak, amikor még jobban oda kell figyelni rájuk. Van, amelyik jószágnak segíteni kell, hogy világra hozza a kisbárányt, van amelyiknek ez magától is megy. Közben azért a birkák közt megpillantható néhány tyúk és kecske is, amelyek egymásra ügyet se vetve „bőgnek” bele a nagy ilonafalvi zúzmarás csendbe.
Megcsap az a szag, amit régen sose szerettem, sőt, emlékszem, ahogy édesanyámmal egy akaraton voltunk, és kértük vagy inkább követeltük, hogy az istálló szagát a ruháival együtt édesapám hagyja valahol kijjebb az életterünktől, aki néha viccelve, néha felindultan kérdezett vissza, hogy talán már az udvaron kezdjen-e neki a vetkőzésnek. Most mégis mélyet szippantok ebből a jószágszagból, ami a hideg levegőbe az életet csempészi, a kisbárányok lehelete, mint valami meleg fuvallat csap meg, amit csak tetéz Magdolna invitálása a meleg konyhába, ahol a birkabőrrel terített ágy és a pad a természetközeliség érzését adja. Hosszasan taglaljuk, hogy ki honnan származik, majd miután kiderül, hogy a nagymamámra jó szívvel emlékszik vissza, még jóízűbben beszélgetünk. Olyan vendéglátást tapasztalunk meg kollégáimmal, amit oly ritkán. Frissen sült pogácsa, kolbász, saját kézzel készített savanyúság és báránysült, amit érezhetünk, hogy jó szívvel kínálnak, és mi jó étvággyal esszük is, még a fogfájós kolléga is, aki morcosan indult meg a városból, most pedig hosszasan ecseteli, hogy milyen jó ez a nyugalom, ami itt van. Itt van igazi pörgés, ahogy ő mondja, a munka mintha soha nem érne véget, de ottlétünk alkalmával mindannyiunkra rátelepszik a nyugalom, ami annak is köszönhető, hogy mi is félretettük a telefonjainkat. Nem csörrent meg egy se, és valóban egymásra figyeltünk. Ember az emberre volt kíváncsi. Kínosan ügyeltem arra, hogy minél közvetlenebbül beszélgethessünk, de egy pár perc után nem is kellett ügyelni, mindannyiunk elfelejtette az aznapi teendőit. A gondosan megterített asztal azt mutatta, vártak minket, úgy, ahogy az én édesanyám vagy húsz évvel ezelőtt két újságírót, akiket legjobb főztjével akart megvendégelni. Ebéd végeztével a hölgy elkérte a rongyot. Anyám legszebb konyharuháját. Na, ezt évekig emlegettük. Magdolna büszkén meséli, hogy lányuk, Gabriella, Magyarországon anglisztikát tanul, és fiuk meg menyük már unokákkal is megajándékozták őket. Az asszonysors sem egyszerű a tanyán, szórakozásból olyan sok nem jut nekik, mert az állatokat bizony el kell látni este is. Nem igazán lehet elmaradni. Meg a juhászokra is mosni és főzni is kell. Közben látjuk a sorakozó serlegeket, amiket a főzőversenyek alkalmával sikerült begyűjteniük. Ekkor jut eszembe, hogy idén a magyarkanizsai juhászok találkozóján éppen József főztjéből ettünk olyan jót, aztán az is, hogy egyszer Oromról biciklizve éppen József barátja állított meg, hogy itt egy igaz ember, aki a mai világban sem adja fel a tanyai életet, ugyan beszélgessek egyszer vele. Akkor valami olyasmit mondtam húsz kilométeres ellenszélben biciklizés után, hogy biztos eljön egyszer az ideje. Mindennek akkor, amikor történnie kell. Ennek a beszélgetésnek épp most kellett megtörténnie, kicsit visszatéríteni az igazi értékekhez.
A városban felnőtt kollégám azért megkérdezte – amire valami szép, körmönfont mondatot várhatott válaszul –, hogy miért jó tanyán élni? József válasza annyi volt: Hogy miért jó élni a tanyán? Én nem tudom, milyen élni a városban, meg nem is akarom megpróbálni egyelőre. Nem tudom, sok ember hogy tud tíz óráig aludni, engem kivetne az ágy, a jószágokat el kell látni és ehhez időben fel kell kelni, de én nem is tudnék jószág nélkül meglenni.
Észre sem vettük, hogy több órára visszaéltünk a vendégszeretettel, de mivel birkanyírásra is meginvitáltak bennünket, talán nem hagytunk mi sem rossz szájízt magunk után. Mi teli hassal és teli élménnyel tértünk vissza a tanyáról, melynek tövében ott az a hatalmas fa, mely árnyékában egyszer a nyár folyamán egy kiadós tekerés után mélyet szippantottunk a járási levegőből meg a cigarettánkból, ami egy olyan pillanat volt, amit sokszor visszajátszottam a fejemben, mint ahogy a Kálmánékkal való találkozás is egy életre szóló élmény volt.
