Ezt is a románok találták ki! – fakadt ki egy hölgy a buszon, amikor útitársai emlegetni kezdték a közelgő óraátállítást, meg hogy ki mennyire utálja az átállásokat a nyári, meg a téli időszámítás között, és arról panaszkodtak, hogy mennyire megviseli őket az egy órás időkiesés.
Hát, nem tudom, valójában mi közük lehetett a románoknak a nyári időszámításhoz, meg egyébiránt is mi baj lenne azzal, hogy ha tényleg ők találták volna ki. Erről mindössze annyi információval rendelkezem, hogy a román időzóna egy órával előttünk jár, vagyis egy órával korábban kelnek. Meg még annyit, hogy egy Marosvásárhelyen élő barátom nagyanyja Trianon után soha nem állította előre a konyhakredencen álló vekker mutatóját, mert nem akart a bukaresti időben élni, az óramutató jelentette számára Budapestet. Igaz, immár megboldogult zombori kollégám se hederített az óraátállításra, mondván, minek erre a kis időre, fél évig csak emlékszik az ember, hogy voltaképpen mennyi is az idő.
Ez persze relatív, már Einstein óta tudjuk. Pedig mennyire is egyszerűnek tűnik, olyan, mint a lélegzetvétel: csak akkor veszünk tudomást az idő múlásáról, ha valami miatt figyelnünk kell rá. Erre viszont akad alkalom bőven az ember életében: időben oda kell érni az óvodába, az iskolába, a munkahelyre, a vasútállomásra, esküvőre, temetésre; időben meg kell etetni a jószágot, elkészíteni az ebédet, elvetni a vetőmagot, betakarítani a termést, beszerezni a tüzelőt… sorolhatnám a végtelenségig az életünket az időhöz béklyózó feladatok tömkelegét.
Pedig mennyire egyszerűnek tűnik. Szávai Géza írja az Aletta bárkája című, az európai és a távol-keleti gondolkodást ütköztető regényében: „Az idő méltóságteljesen folyik, amióta a Nap az égen, és amióta ember erre emlékezhet. Hogyan eshet meg, hogy az időből kiveszel két időpontot, és azt egy hivalkodóan magasra épített kőház tetejére vésed. A tetejébe, hogy minél messzebbről lássák, és felkavarja, megzavarja az idő tiszteletében élő embereket. Micsoda lázító hivalkodás valakinek a születési évét hirdetni, ami azért is tilos, mert az a valaki felforgatta az emberek elméjét. És a ti elméteket ki forgatta fel, hogy a valaki születési évétől a nagy házatok építéséig eltelt évek számát ide írjátok?!” Így gondolkodott egy középkori japán haramia az idő folytonosságáról.
Ám akad ellenpélda is Ázsiában. Ha jól emlékszem, 1997-ben történt, hogy Észak-Koreában új naptárt vezettek be, ami szerint az időszámítás 1912-vel kezdődött, akkor született ugyanis az államalapító, örökös elnök Kim Ir Szen. Az új kalendáriumot Juchenek nevezték el, ami magyarul annyit tesz, hogy az ember minden dolgok mestere. Ezzel az értelmező kitétellel máris világos a dolog: minden dolgok mestereként az ember úgy számolja az időt, miként neki tetszik. Ez az ideológia egyébként mifelénk is honos – hányan hiszik magukról, hogy a történelem velük kezdődött! Pedig aligha. Az író-pszichológus Mohás Lívia ezt a tévedést úgy fogalmazta meg, hogy az időre „korántsem az a legjellemzőbb, hogy múlik, inkább az, hogy örökké körbejár. Csakhogy annyiféle körítést, koloncot, csip-csup elemet hurcol magával, ezektől nehéz észrevenni, hogy a lényeg egy és ugyanaz. Minden ismétlődik, ha spirálisan is, csak más-más ruhában.”
Az idő természetének folyamatosságát, illetve ciklikus ismétlődését számos filozófus elméleti úton kívánta meghatározni, az egyszerű emberek viszont megbíztak gyakorlatias megfigyeléseikben, és naptáraikat a Nap, a Hold és a Föld mozgása alapján állították össze.
Az számít egy évnek, amíg a Föld megkerüli a Napot, egy hónapnak az újholdtól újholdig tartó periódus felel meg, vagyis az az idő, ami alatt a Hold megkerüli a Földet, a napkeltétől napkeltéig tartó időszaknak pedig a nap a mértékegysége, ez alatt az idő alatt fordul egyet a Föld a tengelye körül. Persze ez a meghatározás is csalóka, mégpedig a Föld és a Hold elliptikus pályája, a Föld tengelyének dőlésszöge miatt, ami következtében az év hosszúsága nem állandó, emiatt be kellett vezetni az úgynevezett szökőévet. Amíg valamikor a hónapok valóban a holdfázisokhoz igazodtak, ma az év 1/12-ét teszik ki. Hajdanán a nappalokat és éjszakákat spekulatív módon egyaránt 12 órában határozták meg, erre utal a számlapos, mutatós órák 12-es beosztása, ám kiderült, hogy óriási az eltérés a világos és sötét napszakok közt például a trópusokon meg a sarkkörökön túl, így közmegegyezéssel 24 órában határozták meg a nap hosszúságát. Ezt 1884-ben nemzetközi egyezményekben rögzítették. Nem hóbortból, hanem az ipari forradalom következményeként, hiszen például egy vasúti menetrendet csak úgy lehetett összeállítani, ha a naptár mindenütt ugyanazt a dátumot, az óra meg mindenütt ugyanazt az időt mutatta.
A naptárakkal kapcsolatosan rengeteg érdekesség mutatkozik. A maják kalendáriuma, ami szerint 2012. december 21-én el kellett volna pusztulnia a világnak, Krisztus előtt 3114. augusztus 11-ére tette a világ teremtésének napját. Mi Krisztus születésének (feltételezett) dátumát tettük meg időszámításunk kezdetének, a zsidók kalendáriuma a keresztény átszámítás szerint Kr. e. 3761. október 7-re, vasárnapra teszi az időszámítás kezdetét. Azt is meg kell említeni, hogy voltaképpen maga a nap kezdete is kétséges, a görögök napkeltétől számították, miként manapság mi is, a rómaiak éjfélre tették az új nap kezdetét, illetve az előző nap lejártát, mert szerettek pontosan fogalmazni a különféle szerződések lejárta tekintetében. Az evangéliumok a héber ünnepek kezdetét az előző nap éjszakájára tették, ennek nyomán ünnepeljük mi is szentestén a karácsonyt, szilveszterkor az újévet. Ami viszont csak másnap kezdődik. Bonyolult dolog az idő(számítás).
Ám vissza a románokhoz. Nem tartom valószínűnek, hogy egyetlen ember, vagy egyetlen nemzet agyából pattant volna ki az óraátállítás ötlete, ugyanis az elmúlt évszázad második felében több európai országban alkalmazták már a nyári és a téli időszámítást. Pragmatikus meggondolásból, hiszen energiát lehetett megtakarítani, hosszabb ideig volt világos, ami egyaránt jól jött a mezőgazdaságnak és az építőiparnak, de a napi munka után hosszabb időt lehetett tölteni a szabadban, hobbifoglalkozással, és nem utolsósorban a városok utcái is biztonságosabbá váltak a világos időszakokban. Az óraátállításról 1996-ban döntött az Európai Unió, majd 2001-ben irányelvben szabta meg, hogy március utolsó vasárnapján a helyi időzónához képest egy órával előbbre kell állítani az óramutatót, október utolsó vasárnapján pedig visszaállítani a téli időszámításra. (Egyébként az USA-ban is van óraátállítás.)
Az Európai Bizottság tavaly szeptemberben fölvetette, hogy az idén megszüntetné az óraátállítást, így a holnapi lenne az utolsó, a tagállamok pedig maguk dönthetnek, hogy a folytatásban a téli, vagy a nyári időszámítást használják-e. A héten az Európai Parlament elfogadta az irányelvet, ami szerint azok az uniós országok, amelyek a nyári időszámítás megtartása mellett döntenek, 2021 márciusában állítanák át utoljára az órát, a téli időszámítást preferálók pedig 2021 októberében, vagyis a következő két évben még tekergethetjük az óramutatókat.
Így most igyekezzünk, vasárnap hajnali két órakor tekerjük a kismutatót három órára, hiszen sürget az idő!
