A bácskossuthfalvi születésű, hosszú évtizedek óta Topolyán élő Bálint Lajos március 12-én töltötte be 85. születésnapját. A Bibliát olvasgatja, gondolkodik róla, mint ahogyan az élet szabályairól, törvényeiről, vagy éppen a televízió műsorairól.
Mondhatjuk, hogy követi a világ dolgait, bosszankodik is sokat, de örül a közelgő tavasznak, frissen meszelt háza körül, annak ellenére, hogy évek óta özvegy, egyedül él, tavaszi virágok bújnak ki a földből, a gyümölcsfákat is ő rendezi.
– Naponta örülök annak, hogy élek. Reggel tudom pontosan, hogy mit fogok tenni estig. Éjszaka sokat gondolkodom mostanában, régebben minden simábban ment, a hegymászás, a gyerekekkel való foglalkozás, a korcsolyázás, síelés… A szüleim által van egy olyan indíttatásom, hogy nincs olyan, hogy nem akarom, nincs hozzá kedvem, mert azt mondták, ha ma nem, holnap bizony el kell végezni a munkát – idézi fel a bácskossuthfalvi gyerekkort, miután hellyel kínál a nappaliban.
– Nagyon rossz gyerek voltam. Édesapám kőműves vállalkozó volt, az édesanyám háztartásbeli, de szépen varrt és hímezett is. Belém nevelték a kötelességtudatot, a tisztességet és a becsületet, a munka szeretetét, és a precizitást, a pontos munkát. A nagybátyám a szomszédban géplakatos volt, a gépek között is, a malteros ládában is ott voltam már gyerekkoromban. Büszke vagyok a munkahelyeimre, építésztechnikusi végzettséggel dolgoztam a Május 1. építőipari vállalatban, valamint Szabadkán is, mindenhol megbecsülték a munkám. Az iskolát befejezve munkába álltam, és 19 éves koromban megnősültem. Az építészet terén szinte mindent el tudok végezni, a fürdőszobát átalakítottam, nyugdíjaztatás után napkollektort szereltem fel a házunkra. A fő elfoglaltságom mostanában a számítógéppel való foglalatosság, az interneten arra keresek rá, amit éppen meghallok, ami érdekel, például, hogy Szlovéniában hogyan működnek a fölvonók. Beírom a kulcsszavakat, és keresem az információkat a hittel, a vallással kapcsolatban is, emellett levelezéssel is foglalkozom.
Bálint Lajos egyike volt annak a négy topolyai hegymászónak, akik bácskaiként először hódították meg Európa legmagasabb csúcsát. 1965 augusztusában hatan indultak útnak, ketten motorkerékpáron, négyen vonaton, Bálint Lajossal együtt Verbászi András, Varmuzsa Simon és Miklós Ferenc, valamint a Bús fivérek, Árpád és László. A szoba fotói, egyéb tárgyai, elismerései is árulkodnak róla, hogy beszélgetőtársam a hegyvidék, a hegymászás szerelmese.
Honnan ered ez a vonzalom a magas hegyek iránt?
– A gyökereket kell említenem. Édesapám harcolt az első világháborúban, az állomáshelyük Szentendrén volt, sokat sétált a Pilisben. Én fiatalon lekerültem Újvidékre és megismerkedtem a Fruska gorával. Szlovéniában voltam katona, nagyon megszerettem az ottani természetet. Leszerelés után az építészeti katonai vállalathoz visszamentem, és ott voltam körülbelül egy évet. Őrhelyet építettünk. Utána Topolyán a Plan tervezőirodában dolgoztam, de 1957-ben elhatároztam, hogy elviszem a feleségem és megmutatom neki Szlovéniát. Magas csúcsokra nem mentünk, térkép nélkül, kis hátizsákkal túráztunk. A feleségem nem jött végig, de 2600 méter magasra felmentünk egy bajsai tanítónővel. A hegytetőn találtunk és kinyitottunk egy dobozt, és mivel nem volt nálunk írószerszám, a tanítónő rúzsával írtuk fel a nevünket. Voltak topolyaiak, akik járták a szlovén Alpok hegyeit, Tóth Harsányi Jani bácsi, Bacsa Lajos, Miklós Ferenc, és megtalálták az én nevem is a dobozban. Ezután a Kamniki- és a Júliai- Alpokban túráztunk sokat. Tanfolyamokon is voltam. A túrák után kezembe került egy könyvecske, a Föld magas csúcsainak könyve, és Benedek István Csavargás az Alpokban című könyve. Ennek alapján született meg az elhatározás, és indultunk el Európa tetejére.
Hogyan készültek fel a veszélyeket is rejtő expedícióra? Mi az, ami leginkább megmaradt az emlékezetében az ötven évvel ezelőtti eseményekből?
– Minden tevékenység, amit az ember csinál, lehet veszélyes. Ez is rizikót rejtett magában, de nem kaland volt, hiszen mi tudatosan készültünk rá, és sikerült is feljutni a Mont Blanc csúcsára. Hálózsákot vettünk, felszerelést, a községtől is kaptunk egy összeget, de mondhatom, hogy nem voltunk elkényeztetve, csak azért, mert Európa tetejére indultunk.
Jégcsákánnyal, hágóvassal, karabinerrel, varrott hevederrel és megfelelő kötelekkel, gleccserszemüveggel szerelkeztünk fel. 34 éves voltam, másfél, két hétig tartott az oda-vissza út. A család, a fiam, a feleségem kikísért a vasútállomásra. Az említett könyvből megtanultuk, hogy egy aklimatizációs, beilleszkedési időszakra van szükség, a magassági szint megpróbáltatásaira számítottunk, meggondoltan, nyugodtan haladtunk. Nem a megszokott szlovéniai útjelzések, hanem kőemberkék jelzik az utat, mi a legrövidebb utat választottuk. Kötéllel voltunk egymáshoz kötve, majdnem 2 cm vastag rudallókötél volt a biztosítékunk, mint egy köldökzsinórral voltunk egymáshoz kötve. Gleccserek, hasadékok között vezetett az utunk. Egyszer hallottam, hogy kőlavina közeledik, a kövek ott repültek el fölöttünk. Jégkarmok is voltak rajtunk, és én a Verbászi vállára ráléptem, de nem lett nagyobb baj. Emlékszem, kezdett esni a hó, augusztus 18-a volt, hajnalban szerettünk volna indulni, de 7 kor indultunk a csúcsra, a nehezebb dolgokat ott hagytuk a meteorológiai állomás alumínium kunyhójában, amibe alulról másztunk be, a víz befagyott a kulacsba reggelre. Csokoládét vettünk magunkhoz. Volt egy 100 méteres szakasz, egy vékony kis út kitaposva, de kétoldalt 800, 1200 méteres mélység körülöttünk. A csúcsra érve boldog ölelkezés következett, a csúcs, csokoládé és a gyönyörű szép kilátás. Leereszkedve a jéghasadékokat úgy kellett átugrálni, egyik társamnak a bokája megrándult. Mire Chamonix-ba értünk, már nagyon bedagadt neki. A sátrak ott vártak ránk, emlékszem, kézzel, lábbal magyaráztunk, hiszen franciául, németül nem beszéltünk. Amikor fölszedtük a sátrakat, akkor értek bennünket utol Búsék, ők is felmentek a csúcsra. Vajdaságból a másodikak voltunk, akik feljutottunk a Mont Blanc csúcsára. Hazatérés után Belgrádban hallottuk, hogy egy jugoszláv sziklamászó csapat fennakadt, és még emlékeztünk is helikopter körözésére felettünk. Ez a 4800 méter volt a csúcsa a hegymászói tevékenységemnek.
A Bácska Vasutas, Hegymászó és Sí Egyesület 1950-ben alakult Topolyán, Tóth Harsányi Jani bácsit követően 40 évig voltam az egyesület elnöke.
A topolyai egyesület nagy hangsúlyt fektetett a gyerekek testi és lelki fejlődésére, a nemzeti öntudat kialakítására. Hét alkalommal szerveztek kerékpártúrát a magyar történelem jeles helyeire. Bálint Lajos nagyon sok topolyai és környékbeli fiatallal kedveltette meg a síelést, a korcsolyázást, a hegymászást, a gyalogtúrát. Fotós és filmes munkássága is jelentős. A hegyi túrák közben készült fotói több kiállításon szerepeltek, önálló kiállítása is volt Topolyán, több mint 25 évig szervezte a természetfotó-kiállítást. A sok fáradságot nem ismerő munkát a topolyai sportszövetség is elismerte, 2006-ban Pro Urbe díjban részesült, és a Kárpát-medencei Vitézi Rend főkapitánya tisztséggel is kitüntették.
– Síelni Topolyán kezdtem, a becsei, a kúlai úton, azután azzal a tudással téli tanfolyamon voltam a Sár-hegységben, úgyhogy megtanultam jól síelni. Nem versenyszerűen, de a túrasíelést elsajátítottam, és mondhatom, hogy 10 éven keresztül vittem az iskolásokat, az egyesület tagjait és pl. az akkori öntöde, a tervezőiroda munkásait is téli üdülésre. A korcsolya viszont még a gyerekkorból származik, édesapám és a nagybátyáim is szépen tudtak korcsolyázni, Moravicán a koplalóra jártunk. Kiskoromban édesapám mutatta meg a félkörözést is. Csavaros korcsolyánk volt, megtörtént, hogy a bakancsom kinyílt mint a krokodil szája.
Bálint bácsi „konok, református büszkeséggel, vastagnyakú kálvinistaként” önállóan éli mindennapjait, főz is, megszervezi az életét, a március 15-ei bácskossuthfalvi ünnepségen is mindig ott van.
– Nagyon régóta koszorúzzuk Kossuth Lajos szobrát, és a szintén a parkban található első világháborús emlékművet is. Május utolsó vasárnapján, és halottak napjára is viszek koszorút rá. Azt is elértem, hogy a Délvidéken is koszorúztak a Vitézi Rend tagjai is. A Hősök emlékművéhez is érzelmek fűznek, egy budapesti tervező és szobrász tervezte 1942-ben, és az édesapám építette, kivitelezte.
Beszélgetésünk végén a tervekről esett szó, és Bálint bácsi meglepetéssel szolgált.
– Édesapám megjárta az olasz frontot, a hegymászásaim során azokon a tájakon csavarogtunk, a gyerekeket is vittem ezekre a csúcsokra. 2014-ben részt vettem egy szervezett utazáson a doberdói csata helyszínére, láttuk a kavernákat, alagutakat, emlékhelyeket, nagy élmény volt. Végül Bleden, ahol kiszálltunk a buszból, ráláttam arra a helyre, ahol katona voltam. Sokszor elérzékenyültem az út során, de lelkileg annyira megerősödtem, hogy jól érzem magam, és amikor megláttam, hogy ismét szerveznek hasonló utat, akkor elhatároztam, hogy elmegyek az isonzói csaták helyszínére. Július 17- én indulunk. A Bovec erődítménynél 2500 méter magasan majd készítek egy panorámafelvételt mindazokról a csúcsokról, amelyek az első világháborúban szerepeltek.
