Minden közösségben vannak tanárok, papok, orvosok. És minden közösségnek megvan A tanára, A lelkésze, A háziorvosa. Óbecsén ez utóbbi szerintem dr. Sípos Pajkó Edit lenne. 35 évet töltött a pályán, de hétfőtől már csak a családjára és a kertjére lesz gondja. Dr. Sipos Pajkó Edit főorvos június 6-án nyugdíjba vonul.
Mint annyi sorsfordító döntést, Sípos doktornő pályaválasztását is könnyen lehetne a véletlenre fogni. Nem orvosnak, hanem pszichológusnak készült, de miután nem sikerült a felvételi vizsgája, először fogorvosnak kezdett tanulni, végül az orvosin kötött ki. Szerette az egyetemet és szerette Belgrádot, a hetvenes-nyolcvanas években pezsgő kulturális élet folyt a városban, és Pajkó Edit lubickolt ebben a pezsgésben. A milliós, nyüzsgő főváros után egy parányi faluba került.
„Az egyetem nálunk sajnos nem készíti fel a hallgatókat a praktizálásra, inkább az elméleti tudásra helyezi a hangsúlyt. Amikor az ideák világából belecsöppentünk a valóságba, oda is lett a hivatást övező romantika.1981-ben lettem általános orvos Dreán – Mileševón. Ez igazi mély víz volt, egyedül és kezdőként több mint 20 km-re voltam az óbecsei egészségháztól. De mindenhol akad egy jó és tapasztalt nővér, aki majdnem annyit tud már, mint egy orvos – ilyen volt nekem Rózsa nővér, mellette dolgozni kiváló iskola volt. Az egészségügyben akkor még végig kellett járni a szamárlétrát, így pár év múlva bekerültem az óbecsei egészségházba. Nyolc évet töltöttem el a mentőszolgálatban, ami rendkívül megterhelő munka, ezután fogadtam el az általános orvosi specializációt. Mivel kis település a miénk, én úgy éreztem, hogy az általános, azaz a családorvos tudja a legtöbbet nyújtani a betegeknek.”
A pályakezdés időszakához képest nagyot fordult a világ nem csak az egészségügyben, de az orvos-beteg kapcsolatban is. „35 évvel ezelőtt síri csend volt a rendelőben, az emberek halkan beszélgettek, illően öltözködtek és tisztán mentek az orvoshoz – akkoriban még volt ebben valamiféle rend. Az orvosokat kevés adminisztráció terhelte, papírkartonokkal dolgoztunk, és bőven jutott idő a beszélgetésre – ez tulajdonképpen a legfontosabb, mert sokszor a beteg ezért is jön. Aztán egyre szaporodott az adminisztráció, amit a cyber-korszak végzetesen megpecsételt, mert azóta a páciensre nem jut idő. Az orvos bámulja a képernyőt, jelentéseket írogat, a beteg pedig mellékszereplővé vált ebben a történetben. Valamikor gond nélkül meg tudtunk vizsgálni 40–50 pácienst is, ma már a 30 is óriási teljesítmény.”
Sipos doktornő szerint a mai trend azt követeli az orvostól, hogy a pácienst partnerként kezelje, ami az ő meggyőződése szerint helytelen: a betegek maguk választanak orvost, ez a választás pedig bizalmon és az orvos tekintélyén kell, hogy alapuljon. „Az egyetemen egy professzor arra tanított bennünket, hogy a betegvizsgálat azzal kezdődik, hogy a bal kezünket a páciens vállára tesszük, úgy vizsgáljuk meg – ezzel a gesztussal nyugalmat, biztonságot sugárzunk feléjük. A nagy nyomás miatt nemcsak ez a fizikai kontaktus szűnt meg, hanem a lelki is: a páciens sajnos egy szám lett, és az orvos papírokat gyárt a végtelenségig.”
Már a vademecumok sem a régiek, valamikor a gyógyszerkalauzok a gyógyszerek szöveges ismertetése mellett tartalmazták a pirulák fényképét is, ami bizony nagy segítség volt akkor, amikor a beteg csak a bogyó színe, formája szerint tudta leírni, milyen gyógyszert szedett. De a 35 év alatt nem csak a munkakörülmények változtak meg, mások lettek a betegségek és a betegek is. A mai kutatások szerint a betegségek 75 százaléka pszichoszomatikus, azaz lelki eredetű, több a rák- és a cukorbetegség, újabban pedig egyre gyakoribbak a pajzsmirigybetegségek. Egyes nyugati országokban a háziorvos az egészségügy előretolt helyőrsége, amelynek az a feladata, hogy minél kevesebb páciens kerüljön szakorvoshoz vagy kórházba, nálunk ezzel szemben fordított a helyzet: nincs a kezelésben lépcsőzetesség, van viszont óriási tumultus és hosszú várólista. „Valamikor az orvos mondhatta azt, hogy miután nincs életveszélyben a beteg, expektatív, azaz várakozó álláspontra helyezkedünk. Ez alatt az idő alatt annyi dolog megoldódik! Míg nyugaton többször is meg kell fordulni a háziorvosnál egy szakorvosi beutalókért, nálunk az a gyakorlat, hogy azonnal továbbküldjük őket. Ha több idő lenne beszélgetni, sok ilyen felesleges kört el lehetne kerülni. Az előre történő bejelentkezés rendszere erre is jó, hiszen többször előfordul, hogy mire sorra kerül a beteg, már jobban is van. Régebben nem rohantak az emberek orvoshoz egy darázscsípés miatt, ha nem lépett fel fulladás, allergiás reakció, de ma egyesek a darázscsípésre is vérmérgezés elleni oltást kérnének.”
Sípos doktornőt szerencsés alkattal áldotta meg a sors, saját bevallása szerint annak ellenére, hogy voltak a pályáján nehezen feldolgozható kudarcélmények, a munkáját soha nem vitte haza, és mind fizikailag, mind pszichikailag jól bírta a megterheléseket. „Örömmel megyek nyugdíjba, bár szerintem nagy veszteség az a társadalomnak, ha egy értelmiségi a hatvanas éveiben nyugdíjba vonul, hiszen ekkor van a legnagyobb tudás birtokában. Három évvel ezelőtt még nem akartam itt hagyni a pályát, de most már megérett rá a helyzet. Az orvostudomány jogi kategóriává vált, minden a túlbiztosításról szól. Ma már nincsenek határozott diagnózisok, egy radiológus nem írhatja le azt, hogy itt nincs törés, ehelyett azt írja nagyjából, hogy jelen állás szerint, az adott körülmények között úgy tűnik, hogy a röntgenfelvételen nem látszik törés. Sajnos már nem arról szól az orvostudomány, mint amikor elkezdtem ezt a pályát.”
Sípos doktornő tehát a letöltött szabadságát hétfőtől nyugdíjas státuszra váltja. Gondozza majd csodálatos, buja díszkertjét, szüreteli a dúsan termő fügét, újra és újra rácsodálkozik a termőre fordult egzotikus japán almára, kacsolja a paradicsomokat és napfürdőt vesz. Ha tehetné, ezt a fajta terápiát biztosan receptre írná fel minden páciensnek.
