Csaknem fél évszázada készülnek a zöldségpiac kihelyezésére a városközpontból, most elkészült a terv, amely szerint a piac marad a központban, de nem a régi helyén, és egy többfunkciós épületben kap majd helyet.
A nevezetes „Láncok” (Fotó: Fekete J. József)
Ha annyi időre van szükség a megvalósításig, mint amennyi az ötlettől a terv megszületéséig, akkor is nyilvánvaló, hogy eltűnőfélben van a „piac a Láncokban”, a város egyik nevezetessége. Ez pedig nincs mindenkinek ínyére.
Zombor a parkok városaként vonult be a köztudatba, de emlegetik a nyugdíjasok, a fiákerek, az égre meredő ostorfák, a kerékpárosok, a kultúra városaként, helyi nevezetesség még a zombori túró, meg a piac, amelyen ezt a csemegét hajdanában árusították, amit még a bécsi udvarban és Párizsban is különlegességként fogyasztottak.
A városközpontban, a Szentháromság-plébániatemplom és az egykori ferences rendház mellé ragasztva, a Városháza közvetlen közelében 1820-ban hozták létre a zöld piacot egy helyi szenátor kezdeményezésére, aki ezzel a városban szétszórt apró elárusítóhelyeket, amelyek még a Vármegyeháza környékét is csúfították, központosította. A piacot az eredeti tervek alapján egy évszázaddal később 25 márványoszlop közt kifeszített súlyos vaslánccal kerítették be, így áll ma is, és aki oda indul vásárolni, annyit mond csak: „megyek a Láncokba”. Időközben évszázadok során több átépítésen, fölújításon is átesett a piactér, ami továbbra is a város jellegzetes közösségi térségének, és idegenforgalmi látványosságának számít, a kofáknál még olykor feltűnő vesszőkosaraival, a tejesasszonyok túrós dézsáival, a vásárlók nyüzsgésével. Persze itt is megjelentek a viszonteladók, meg a magyarországi árut kínálók, akiket a közelmúltban még egyidejűleg több felügyelőség is kergetett.
A zomboriak kedvelt találkozóhelye (Fotó: Fekete J. József)
A hölgyeknek viszont nem ajánlatos magas sarkú lábbeliben flangálniuk a piactéren, mert a macskakő térburkolat igencsak ramaty állapotban van. Ez viszont még nem indokolja a piactér áthelyezését, ami mellett egyébként különböző érvek szólnak, miként ellene is, köztük, hogy a lakosság ragaszkodik a két évszázada működő közösségi helyhez, a Láncokhoz.
Országunk népéről közhelyszerűen az a hír járja, hogy ragaszkodik a hagyományaihoz, és ezzel a tradíciót pártoló mentalitásával gátolja a modernizálást. Helyi szintre vetítve, így volt ez például a sétáló utca renoválása alkalmával is, amikor többen a kivágásra ítélt platánfákhoz láncolták magukat tiltakozásul, de a munkát mégsem tudták megakadályozni, a fölújítást befejezték, és az új utcakép egyre inkább elfogadottnak számít, a távolabbról ide látogatókat pedig egyenesen lenyűgözi a rendezett, áttekinthető, a régi zöldövezetet elemeiben megőrző városkép.
Nem piacnap, mégis van kínálat (Fotó: Fekete J. József)
A Művészetek terének az idén befejezett rekonstrukciója ellen senki sem tiltakozott, noha észérvek szóltak ellene, például az, hogy gépjárművel megközelíthetetlenné vált a Népszínház, a Városi Múzeum, a téren álló garniszálló, az ottani bevásárlóközpontot pedig egyedül a Városi Könyvtár és a színház udvarán keresztül lehet föltölteni áruval.
Ha a piacépítési terv megvalósul, a fedett csarnok a mostani csirkepiac helyére kerül, ami ellen nemcsak a polgárok, hanem az építkezési hely mellett álló Testvériség-Egység Általános Iskola is tiltakozik, hivatkozván a várható zajra és a tanulók épségét fenyegető közlekedésre, és a kofák is nehezen nyelik le a számukra ismeretlent jelentő és bizonytalanságot keltő békát. Nem csoda, hiszen a tervezett objektum mindössze 150 méterre esik a mostani piactértől, és alapterülete mindössze egyharmada a meglévőnek, így attól félnek, hogy nem jut mindenkinek hely a padokon.
A piac áthelyezésének ötlete még a múlt század hetvenes éveiben merült föl, amikor a városi elöljáróság hirtelenjében fölvásárolt hat építkezési parcellát, megkezdte a rajtuk álló építmények lebontását, de aztán az érintett városrész infrastrukturális problémái miatt leállt a további építkezés.
Épített kioszkok a zöldségpiacon (Fotó: Fekete J. József)
A Városépítési Igazgatóság a közelmúltban meghirdette az új piac tervének kidolgozására szóló pályázatát, amire összesen nyolc pályamunka érkezett be. A kinevezett bizottság nyomban értékelte a pályázatokat, és kiosztotta a díjakat, mondjuk inkább pénzjutalmakat, majd kiállítás keretében közszemlére tette a terveket. Az első díjat a Petar Pejić és Stefan Jakovljević építész szerzőpáros érdemelte ki. A bírálóbizottság szerint az ő munkájuk illeszkedik be leginkább a város történelmi kulturális örökségébe és tesz eleget a fedett piac esztétikai és funkcionális követelményeinek. Érdekesség, hogy a díjátadáson a második és harmadik helyezett tervezőcsoport meg se jelent.
Kétszáz éve áll ez a piactér (Fotó: Fekete J. József)
És ha már a furcsaságoknál tartunk, még egy érdekesség. A város központjában álló, egykori Belgrád Áruházak áruházlánc ocsmány betonszörnyeteg épülete lehetőségként merült fel a fedett piac kialakításához, hiszen az épület már eleve áll, ráadásul közvetlenül támaszkodik a mostani piactérre. A ma már nem létező Verano Motors Csoport birtokába került Belgrád Áruházak zombori épülete egy évtizede üresen árválkodott, majd egyik napról a másikra az önkiszolgáló részbe beköltözött az Idea üzletlánc, boltjuk a harmadik a szűk városközpontban, de észszerű megoldás, mert közvetlenül a piactér mellett áll, nem kell lépcsőket mászni a bolti bevásárláshoz. Ezt követően az 1969-ben emelt szocrealista épületének földszintjét és emeletét egy kínai üzletember vette birtokába. Össze se tudom számolni, hányadik kínai üzlet a környéken, ám, ha beigazolódik a számítása, ám legyen.
Viszont bizonyára nem vagyok egyedül a naivitásommal: ha a fedett piacot meg lehetett volna valósítani úgy, hogy kinyitják a Belgrád Áruház áruberakóját a kofák előtt, és nem építenek új épületet a helyébe, amit nem számítanak lerombolni, talán kevesebbet költene a város az adófizetők pénzéből.
A zombori túró családi titka
A zombori túró három éve eredetvédett termék, csak éppen senki sem készíti, legalábbis nem olyan receptúra szerint, amely megfelelne az eredetvédelemben leírtaknak. Pedig az áruvédjegy lehetővé tenné, hogy korlátlan mennyiségben és vám nélkül exportálják az Unió országaiba, vagyis jelentős gazdasági potenciál lehetne a város lepukkant gazdaságában. Miért nem az? A családi titoktartás miatt. A legenda szerint a zombori (szállási) nők nem adták át a készítési receptúrát a lányaiknak, nehogy azok férjhez menésével a recept más családhoz kerüljön. De akkor honnét kapták ők? Bizonyára apósuktól, férjüktől, vagy anyósuktól, mert a férfiak pásztorkodtak – a zombori túró eredetileg juhtejből készült –, ám a sajtkészítést, mert a zombori túró jellegében inkább sajt, a hosszadalmas készítési eljárás miatt inkább a ház asszonyára hagyhatták.
A titoktartást igazolja a levéltári dokumentum, amelyben a Szerb Oktatási Minisztérium 16 lányt kívánt 1920-ban Zomborba küldeni, hogy ott tanulják ki a sajtgyártás titkait, amire a zombori szenátus azzal válaszolt, hogy a városban nincs olyan nő, aki elárulná a zombori túró készítésének rejtélyét. Nem is lett a képzésből semmi.
Pedig állítólag nem komplikált a receptúra, inkább gyakorlat szükséges hozzá. Meg szerintem a juhtej. Mert kezdetben abból készült, majd a birkák fogyatkozásával került a receptbe a tehéntej, előbb fele-fele arányban, majd teljesen kiszorította a birkatejet, és ma is különleges csemege, bár bizonyára beszélő viszonyban sincs a 200-300 évvel ezelőtti zombori túróval.
A nevezetes „Láncok” (Fotó: Fekete J. József)
