A 71 éves óbecsei Radek István géplakatosként kezdte a pályafutását, majd a gépészeti technikum elvégzése után a helyi téglagyár karbantartási osztályának főnöke lett. Nyugdíjazása előtt váltott még néhány munkahelyet, de egy dolog sosem változott: a munka mellett mindig bütykölt valamit.
Radek István az óbecsei Alkotók és Újítók Klubjával sok helyen megfordul (Fehér Rózsa felvétele)
István tagja az óbecsei Than Fivérek Értelmiségi Kör keretében működő Alkotók és Újítók Klubjának. Első saját újítása a téglagyárhoz kapcsolódik.
– Az első péterrévei maszek téglagyáros keresett egy olyan ventilátort, amely a kemence tüzéhez húzza a levegőt. Megcsináltam neki. Akkoriban gomba módra szaporodtak a téglagyárosok, Szerbiából is jöttek hozzám ilyen ventilátorért. Sokuknak közülük nem volt áramuk az üzemben, hát csináltam a ventilátorhoz egy egyhengeres dízel robbanómotort is – emlékszik a kezdetekre István.
A felesége fotós volt, aprólékos, lassú munkával retusálta képeket. Neki csinált egy elektromágneses végű elektronikus ceruzát, amely másodpercenként ötvenszer „csapott le”, a fotósnak csak vezetnie kellett a ceruzát. Aztán készített neki egy rotációs képszárító gépet is, ami szintén gyorsított a munkán. István agya innentől kezdve szinte állandóan valami újításon pörgött, hol a saját munkáját szerette volna megkönnyíteni, hol ismerősök kérték meg arra, hogy segítsen nekik. A mogyorótörőt például kínjában eszelte ki.
Van két hatalmas diófám, évekkel ezelőtt hetekig kalapáltam a diót. Rabszolgamunka volt, így leültem, és szerkesztettem egy diótörő gépet. A dióhéjat szétroppantja, de a dióbelet kézzel kell kiszedni. A mogyoróval könnyebb a dolgom, ráadásul a mogyorótörőbe egy szortírozót is beépíthetek, amely nagyság szerint le is válogatja a mogyorót – mondja.
István a mogyorótörővel bérmunkát is vállal, és ugyanígy tesz a magozóval is, ami meggy, cseresznye, barack, szeder magozására alkalmas. Egy óra alatt nagyjából száz kiló gyümölcsöt dolgoz fel. Magozója két évvel ezelőtt az újvidéki Teslafesten elnyerte az első díjat, és a moszkvai tudományos akadémia elismerő oklevelét is kiérdemelte, az idén pedig a belgrádi műszaki vásáron ért ezüstplakettet ez a szerkezet.
István a hagyományos lekvárfőzéssel is csak egyszer próbálkozott, másodszorra már szinte magától elkészült a dzsem: az önműködő, saját keverővel rendelkező lekvárfőzővel hat óra alatt 20 kg gyümölcsöt főz ki úgy, hogy közben nem kell állandóan kavargatni a rotyogó masszát, mégsem ég le. István a gyümölcsöt nemcsak főzi, hanem aszalja is egy napenergiával működő eszköz segítségével.
Egy újságban olvastam, hogy a Himaláján él egy népcsoport, a hunzák, akiknek az átlagos életkora meghaladja a kilencven évet. Egy tudós elment közéjük, és kiderítette, hogy ezek az emberek nagyon sok barackot fogyasztanak minden formában. A cikk felcsigázta az érdeklődésemet, ezért készítettem el a saját aszalómat. A bolti aszalt barackot kénezik, de az általam szerkesztett szárítóban aszalt gyümölcsöt nem kell vegyszerezni. Egyszerre tizenöt kilogramm barackot tudok feldolgozni, ennyiből négy-öt kilogramm aszalt barack lesz. De nemcsak barackot, hanem más gyümölcsöt is aszalhatok – tudom meg Istvántól.
Legutóbbi munkája egy tésztanyújtó gép, amihez hasonlót persze nyugaton is gyártanak, de azok errefelé megfizethetetlenek. Mivel Érden élő menye sós rudakat süt és árul, István az ő munkáját megkönnyítendő az interneten látott modellek alapján elkészítette a kézi meghajtású tésztanyújtógép prototípusát – ha beválik, készül majd hozzá egy elektromotor is, így valóban egy gombnyomással működik majd a rendszer. Ez a gép nem csak olcsóbb, mint a nyugati modellek, de az állítható hengerek által különböző vastagságú tésztát is lehet vele nyújtani. A gépet most tesztelik Érden. István fejében jelenleg több ötlet is van, az egyik a szilvaszedést könnyítené meg.
Most beszéltem egy ismerősömmel, aki mesélte, hogy lent Szerbiában kézzel szedik a szilvát, egész nap hajlonganak az emberek, ezért most csinálok egy szilvaszedőt. Olyan lesz, mint egy nagy sün, amit az ember tol maga előtt, és a kiálló drótokkal szedi fel a gyümölcsöt. Nem az én eredeti ötletem ez, de én egyszerűbben, olcsóbban meg tudom csinálni. Én mindig az egyszerű, de hatékony megoldásokra törekedtem – jelenti ki István.
A nyugdíjas férfinak eddig a szakmai elismeréseken túl sok haszna nem volt a találmányaiból, azokat sehol be nem jegyeztette, le nem védette, de elképzelhető, hogy most fordul a kocka.
– Nemrégiben találkoztam egy régi barátommal, aki Németországban dolgozik az építőiparban. Panaszkodott, hogy egész nap kötözi a betonvasakat, görnyedten dolgozik, és ettől erős hátfájás gyötri. Arra kérte, segítsek rajta. Töröm is a fejem, és már kezd kikristályosodni az ötlet. Azt hiszem, sikerülni fog. Ha így lesz, talán végre nekem is lesz hasznom belőle. Egy olyan szerszámról van szó, amit állva tudnak majd használni az építőipari munkások. Ha sikerül, a betonvaskötöző lesz az első találmányom, amit a szabadalmi hivatalban levédetek – állítja.
István számára az újítások mégis elsősorban remek időtöltést és hasznos hobbit jelentek. Ha ezzel megkönnyíti valakinek a dolgát, az már csak a ráadás.
