Tévednek azok, akik Ürögöt, a Tarcal-hegy/Fruška gora lankáin elterülő dimbes-dombos szerémségi kisvárost, vagy nagyfalut lakói száma alapján ítélik meg. Tévednek azok is, akik a településen áthaladó járművek száma alapján vonnak le következtetést az ottaniak életéről, netán attól teszik függővé jelenét, jövőjét, hogy mennyire esik távol az urbánusabb szerémségi várostól, Mitrovicától (Szávaszentdemeter), vagy mennyire van közel a tartományi adminisztrációhoz és annak központjához, az alig 20 kilométerre levő Újvidékhez.
A régi belgrádi út egyik kellemetlen pontja Ürög központja, ahol duplakanyar lassítja a forgalmat, ám a látvány sem épp lélekemelő
Bárhogy is van, Ürög a vajdaságiak szemében elsősorban a boráról ismert. Nekem is. Gyermekkoromban, a hatvanas-hetvenes évekbeli temerini lakodalmakban nemritkán épp ürögi borral teremtették meg a jó hangulatot. Ha nagy ritkán Belgrád felé vettük az irányt, s a kanyargós Ürögön át vezetett az utunk, gyakran hallottam, hogy nem is túl távoli rokonaim élnek ott, akik sok más temerinivel együtt a gyümölcsösökben munkát és megélhetést keresve, évtizedekkel korábban ottragadtak.
A kereskedelem későbbi liberalizációjával borok sokasága árasztotta el a jugoszláviai, így szűkebb térségünk piacát is, kiépült a korszerű út Újvidék–Belgrád között, s mindennek az lett a következménye, hogy Ürög – sok más szerémségi helységhez hasonlóan –, egyre „távolabb” került tőlünk. Önálló életét kezdte élni a térség, mind kevesebb és kevesebb szállal kötődve Vajdaság többi részéhez. Az ott élő kisebbség beolvadása ezáltal eszméletlenül felgyorsult, aminek külön löketet adott az, hogy az ötvenes-hatvanas években szinte teljesen beszüntették a nemzetiségi nyelvű oktatást, s ezt az egyház sem tudta semlegesíteni. Ürögön jelenleg is horvát ajkú katolikus pap szolgál. Az ima nyelve tehát horvát. Az oktatással, a hitgyakorlással párhuzamosan – ha nem még korábban –, a művelődési élet is egyszólamúvá vált, Ürögön különösen gyorsan. S amikor a kilencvenes években újra mozgolódni kezdett a még megmaradt szerémségi magyarság, ez a helység igen csendes maradt.
A katolikus templom
S most, amikor szórványjáró utaink során Ürögre engem küldött a szerkesztő, titokban azt reméltem, talán a rokonaimat is megtalálom. Esetleg olyan embereket ismerhetek meg – hadd éljek nevével –, mint például Hegedűs János Nyékincán, aki nélkül szegényebb lenne nemcsak szülőfaluja, hanem egész közösségünk.
Ám a dolgok másként alakultak, mint szerettem volna. Nemcsak a rokoni újratalálkozás bizonyult hiú ábrándnak, hanem a kiszállás is döcögősen indult. Az általam jól ismert nyékincaiak sem tudtak útbaigazítást adni, kihez fordulhatok, ki lenne az, aki eligazíthat ürögi „magyar kérdésben”. Ismerősök ismerősei javasolták végül, hogy induljunk el egy bizonyos Mulai családtól, akik temetkezési vállalkozók, és magyarként ismerik őket Ürögön. A helybeli önkormányzatban már telefonszámokkal is szolgáltak, és a Mulai családon kívül más magyar nevű falubeliekhez is irányítottak, jelezve, hogy kevés a magyar, de azért meg kell próbálkozni.
Ezt tettük. Mulaiékat, a temetkezési vállalkozót és családját kerestem fel elsőként. Valójában Mulaj a nevük. Ferenc, de Franjának hívják, nem beszél magyarul, rendkívül kedélyes ember, szívélyesen fogadja a vendégeket. Mint mondja, sohasem tagadta magyarságát, és hátránya sem származott ebből, de a nyelvet nem beszéli. Valójában édesapja magyar, anyja vegyes származású, őt inkább német ajkú nagyanyja nevelte. Sajnos, azt a nyelvet sem beszéli. Felesége pravoszláv, két lányuk csak hírből ismeri, hogy mennyire vegyes felmenőkkel bírnak. A család köztiszteletben áll Ürögön, s ezt asztalos édesapja, Mihály alapozta meg. Jövőre lesz hatvanéves temetkezési vállalkozásuk, melyet a három fiútestvér közül ő vett át.
Horváth Tibor és Mulai Károly
– Anyanyelvápolás szintjén a hetvenes években még tanultunk Ürögön magyarul – emlékezik vissza Franja, de ő, talán a családi körülményei miatt is, elfelejtette. Ugyanakkor rámutat, hogy a kiterjedt ürögi Mulai családban van olyan, aki beszél magyarul, van még kettős állampolgár is, aki nemrég vette fel a magyar állampolgárságot a szerb mellé. Neki erre nem volt szüksége, eddig legalábbis. Viszont a vele egy utcában élő unokatestvérére neki köszönhetően találtunk rá. Mulai Károly mutat rá, hogy valóban kiterjedt a családjuk, de még a nevüket sem írják egyformán. Van Mulai, Mulaj, és Mulay ág. Tőle bizonyosodunk meg sejtésünkről, hogy az ürögiek nem beszélnek magyarul egymás között sem. Régóta jóformán akkor beszél anyanyelvén, ha Adán meglátogatja testvérét. Betoppan a szomszéd, Horváth Tibor, némi szerszámra van szüksége. Otthonosan mozog, nem zavartatja magát az újságírók miatt. Amikor rájön, hogy az újvidéki Magyar Szóból érkeztünk, megszólal magyarul. Még hogy nem tud?! A kiejtése is egészen elfogadható, mégis kényelmetlen neki. Károly határozottabb, ő sorolja, hogy sajnos sem újság, sem tévé, sem rádió, sem tanító vagy pap magyarul nem szól hozzájuk, nincs olyan egyesület sem, ahol találkoznának, melynek segítségével erősebbek lehetnének, ám a baj ott van, hogy erre igény sincs. Sok a vegyes házasság, így természetessé vált, hogy mindenki egy nyelven beszél, szerbül. Csak vonogatja a vállát, amikor megdicsérem a nyelvtudását. A borát is dicsérni kellett, melyet az elődöktől örökölt pincében, csaknem százéves fahordókban tárol. Károly a családi házban maradt, ahol – mint minden rendes ürögi házban –, borospince is van. A pince előterében penésztől fehéredő kolbászok, hurkák lógnak, összeszedik a nedvességet.
Ürög határában most is sok a szőlő. Károly alig fél holdon gazdálkodik, a moldvai különösen jól terem, mondja. A határban egyébként a župljanka, traminac, rizling van túlsúlyban. Ügyes kezű gazdák, ha mindnek olyan a bora, mint Károlyé!
A közeli, egykori Kertész utcán át folytatom az ismerkedést Üröggel, a rokonaim felől érdeklődöm, de hiába, ki tudja hova tűntek. Ez az utca nem is túl rég még egy magyarlakta pont volt a településen. A kilencvenes években azonban ennek is vége szakadt.
A 91. életévét taposó Birínyi Antal nyugalmazott tanító
A duplakanyar bal oldalán kezdődik a nemrég felújított Halász tér, egykor ugyanis ebben az utcában halat árultak, nagy kereskedés zajlott
Mennyien maradtak, mennyien voltak egyáltalán Ürögön? Birínyi Antaltól, a nyugalmazott tanító bácsitól, egykori sportolótól próbálok választ kapni kérdéseimre. Hihetetlen, de igaz, a tanító bácsi rég nem tanít, 91. életévét tapossa, felesége Julianna pedig a 90-iket, mégis jól ismeri a helybelieket, és sok mindenre úgy emlékszik, mintha tegnap lett volna. Azt azonban ő sem tudja már, hogy mikor szűnt meg teljesen a magyar nyelvű oktatás, vagy művelődési tevékenység.
– Rég nincs már erre igény. Ha lenne, talán lett volna olyan is, aki csinálja.
Közösen állapítjuk meg, mintegy érdekességként, hogy a népszámlálások során nemigen fogyatkozott az ürögi magyarok száma, a nyelvet mégsem beszélik, 2002-ben pl. a négy és fél ezer fő körüli összlakosság 7,42 százalékát (a szerbek aránya 80 százalék körül alakul), 2011-ben 7,01-át képezték. A tanító bácsi hozzáfűzi Ürögön leginkább a közeli Satrincáról beköltöző magyarok jelentik a „frissítést”.
Ilyen eset a Molnárként született Nagy Mária óvónőé, aki az ürögi iskoláskor előtti intézményben dolgozik. Vezetéknevünk megegyezése ellenére sem lehetünk rokonok, állapítjuk meg. De találkozhattunk volna már, hiszen körülbelül egykorúak vagyunk, és ő is Újvidéken fejezte iskoláit, méghozzá óvóképzőt, magyar nyelven. Már csak emiatt is érthető, hogy anyanyelvi tudása kevésbé károsult, mint sok más ürögié. A családon kívül azonban nemigen beszél magyarul, nincs kivel. Vagyis lenne, még sincs.
Újvidék felé haladva, hazafelé tartva még Szűcs Sándorék házát keresem szememmel a suhanó autóból, a település Újvidék felőli oldalán, a bejáratnál. Előző nap beszéltem vele telefonon, el kellett utaznia, így nem találkozhattunk. Csaknem hatszáz hold földet művel, ügyes gazdálkodó, akinek a mezőgazdasági gépparkját is sikerült megújítania. Saca – így nevezik –, meghatódott, hogy őt is megkereste a Magyar Szó. Apai, anyai ágon magyar, és az is kíván maradni, mondta. Kérdésemre: hogyan veszett ki a nemzeti tudat családja többi tagjából, meg úgy egyáltalán a településen, és Szerémségben, megpróbált válaszolni, még akkor is, ha nem tudott.
– Ilyenek a körülmények…, ugye érti?
Vajon értjük?
