Valós nosztalgiát csupán az iránt érezhet az ember, amit valójában soha meg se élt. Legalábbis így fogalmazott egy esszéjében remek írónőnk, a néhai Juhász Erzsébet. Állítását elfogadom, egyebek közt azért is, mert a vasút esetében magam is hasonlóképpen vagyok. Soha nem kerültünk szoros kapcsolatba egymással a vasparipával, de ma is érzem a mozdony szagát, a szén, a füst és az olaj jellegzetes, összetéveszthetetlenül bűzlő elegyét, ami a várt utazás reményét hordozta magában, és nem is volt olyan büdös. Nem kellett a mozdonyt szaglászni, elég volt a pályaudvarra lépni, ami számomra általában egyetlen vasúti épületet és az előtte húzódó síneket jelentette, meg az egyenruhás alkalmazottakat, a szurtos fűtőket és füstbe impregnálódott masinisztákat. Meg azt a kevés alkalmat, amikor vonaton ülhettem.
Bácsgyulafalván erre nem volt lehetőségem, a falunak soha nem volt vasúti kapcsolata. Egy kétes valóságtartalmú legenda szerint azért, mert a faluvezetés elitta a lehetőséget.
Fotó: Ótos András
A történet szerint a település küldöttséget menesztett Budapestre, hogy ott az illetékes hivatalokban kieszközöljék, a vasút ne kerülje el Gyulafalvát. Kérésük támogatására egy kishordó pálinkát vittek magukkal, nem titkolt korrupciós szándékkal. Ám hosszú volt az út, a küldetésben járók kártyázással verték el az utazással töltött időt, miközben szorgosan megitták a kisüstit. Hogy ez mennyiben járult hozzá kérelmük elutasításához, nem jegyzi a krónika, tény viszont, hogy dolgavégezetlenül tértek haza a faluba. Arról nem szól a fáma, hogy visszafelé milyen lelki táplálékkal éltek, miből merítettek bátorságot, hogy kiálljanak a helyettük a vasparipát váró nép elé.
Gyerekkoromban többet találkoztam a sínekkel, mint a vasparipával. Szüleimmel, különösen édesanyámmal sokat ingáztunk Bácskossuthfalva és Bácsgyulafalva között. Legelőbb kerékpáron, majd pótkocsis motorkerékpárral, végül a család birtokába került fityóval. A biciklis túrák voltak a legizgalmasabbak. Akkoriban még járt a vonat Bácskossuthfalva és Gornja Rogatica, vagyis Andrástelke közt. Akkoriban ezt a falut mi Angyalbandinak hívtuk, mert állítólag ott volt a híres betyár egyik rejtekhelye. Angyalbandi viszont közel 12 kilométerre esik Bácsgyulafalvához, és akkoriban a második világháború után fölszámolt bunkerek betonját is beleépítették a kövesútba, nem volt leányálom rajta kerekezni. Anyám fölpakolt a csomagtartóra, akkor még csak nem is hallottunk gyerekülésről, kispárnát dugott a hátsóm alá, a kormányra pakolt mindenféle szatyrokat meg kosarakat, és átevickélt Angyalbandira. Onnét vezetett a vasúti töltés nagyszüleim lakhelyére, Bácskossuthfalvára. Nem tudom, hány kilométert kellett tekernie a szűk partoldalon, a sínek mellett, de soha nem esett bajunk. Én meg közben szaglásztam a tavaszi vagy őszi virágok illatába vegyült kátrányszagot, szemléltem a talpfákat és a síneket rögzítő hatalmas szögeket meg csavarokat. Férfiasan bevallom, később magam is a vasúti töltésen bicikliztem, vagy motorkerékpároztam szülőfalumba, ma se tudom, honnét volt hozzá bátorságom, ma eszembe nem jutna ilyen kalandra vállalkoznom.
Bácskossuthfalváról viszont többször vonatoztam anyai nagyanyámmal Szabadkára, ami dupla élmény volt, egyfelől a kényelmes utazás, a bicikli csomagtartójához szögezett, egyensúlyt tartani kötelező meredtség helyett fölszabadult láblógázás, a kocsiban sétálgatni is lehet, majd a nagyváros látványa, valamint a bizonyosság, hogy nagyanyám nem hagy elveszni a számomra idegen forgatagban. Nagyapám egyszer sokat szeretett volna mutatni nekem a városból. Levonatoztuk az utat Szabadkáig, majd nyitott villamossal kivitt Palicsra, ahol egy padra ülve kicsomagolta a valahol a városban vett párizsit, amit akkor mindenki parizernek hívott, meg a rúdformára alakított, piros fóliába csomagolt, a boltban szeletelt sajtot, kenyeret, és meguzsonnáztunk. Bácsgyulafalván szinte a szomszédunkban működött a tej- és sajtgyár, de ilyen, piros köntösbe öltöztetett trappistát korábban még nem láttam, párizsit meg pláne nem. Viszont a parizert ma meg nem enném. Mindenesetre köszönöm az élményt a nagyapámnak.
Az igazi, nagy vasparipás utazások az általános iskolában történtek, a gimnáziumban inkább buszoztunk, ami nagy hülyeségnek bizonyult. Apró tapsifülesként a nyári vakációra a szüleink és a termelőszövetkezet járműveivel áttermeltek bennünket a zombori pályaudvarra, ahol bevagoníroztunk a Vinkócára induló járatra. Irány az Adria. Nekünk akkor: a Tenger, eleve nagy élmény, enni-innivalót nyomban el kellett fogyasztani, Vinkócán átszállás, millió elemista, remek mozdonybűz, fogalmam sincs, hogyan vezettek föl bennünket a nevelőink a szerelvényre, ahol a foglalt helyünk ellenére zömmel a folyosón sorvadoztunk, akinek meg a kupéban a széksorok fölötti csomagtartóban jutott fekhely, olykor nagyot puffantak.
Utaztam keskeny sávú vasúton, valahol az Adria mentén. Ne kérj belőle: a szabadkai nyitott villamoskocsi a tériszony legmélyebb érzésével egybekötve.
Ezentúl se utazom vasúton, a Zombor–Verbász szárnyvonalat a hírek szerint meg is szüntetik, Szabadkára indulni régtől kockázatos volt, mert gyakran meghibásodott a sínbusz, szemben a Central Japan Railways szerelvényével, ami óránkénti 604 kilométeres sebességgel, seperc alatt jutna el Zomborból Szabadkára, akár Újvidékre, ha az egykori Orient Expressz (a vonatok királya, a királyok vonata) mintájára erre venné az utat. Ám nekem mindig az iránt van nosztalgiám, amit még nem tapasztaltam. Ennek a csodajárgánynak számomra se szaga, se illata nincsen.
