Erzsébetlak

Szibériainyírfa-sor ágai borulnak egymásra a keskeny főút két oldalán a közép-bánsági Erzsébetlakon. Szokatlan az effajta, gondosan megkomponált látvány faluhelyen, meghitt hangulatot áraszt, és kellemes árnyat nyújt, Gergely József kollégám azonban nem dől be a csalóka látványnak: mifelénk nem őshonos, törékeny fafajta a szibériai szil, közterületekre nem ajánlott az ültetése. A falubéliek viszont kedvelik, a fák törzsét évente fehérre meszelik, mert szerintük így még szebbet mutat a fasor. A falu tényleg szép: takaros porták, gondozott házak sorjáznak, előttük lenyírt pázsit. Az üresen álló házak is legfeljebb a lehúzott redőnyökről ismerszenek meg, nem pedig elhanyagoltságukról.

A Nagybecskerektől 17 kilométerre található Erzsébetlakot délnyugat felől a Béga, nyugatról a Tisza övezi, a többi részét pedig az écskai halastavak határolják. Sokáig a víz – a halászat és a nád – adta a fő megélhetést is, de ma már hal alig akad horogra, csak a nádvágás maradt. A satnya föld itt keserű kenyér.

A központban áll az augusztusban felavatott szoboregyüttes, akkor ünnepelték a falu fennállásának 150. évfordulóját. A három életnagyságú faszobor olyan mesterségeket örökít meg, amelyeknek köszönhetően a falu fönnmaradt: Sanyika a ladikjában halászik, a bolgár Dáncsó nádat vág, Zuzka, a szlovák asszony pedig kapát tart a kezében. Szerb munkásembert nem faragtak ugyan a művészek, de a szöveg szerbül áll előttünk: „Podsetnik o vremenu prošlom za vremena buduća 1866”, ami nagyjából annyit tesz: Emlékeztető az elmúlt időkre a jövőért.

A falu első lakosai németek voltak, akik 1866-ban települtek ide Torontálszécsányból, a település első hivatalos neve pedig Elisenheim volt, később Torontálerzsébetlak, Nagyerzsébetlak-Lízika, illetve Szlovák Lízika lett. Több mint száz év elteltével jelenik meg a sár övezte falu nevében a sár szó: Belo Blato, azaz fehér sár. A falu lélekszámát a legutóbbi népszámlálás 1370-re teszi, ebből ötszáz szlovák, 475 magyar, 137 szerb, 118 bolgár nemzetiségű. Az idősebbek közül többen még ma is beszélik ezeket a nyelveket.

Első utunk a Testvériség–egység Általános Iskolába vezet, magyar, szlovák, szerb szavak peregnek a gyerekajkakról a szünetben. Szóba elegyedek néhányukkal, az őseikről faggatom őket: a legtöbbjük olyannyira vegyes családból származik, hogy nehéz kerek perec megmondani, ki milyen nemzetiségű is valójában.

A magyar diákok alsóban még magyarul tanulnak, kombinált tagozatokon. Nagy Zsoltnak elsősei és negyedikesei, Pozsár-Halász Évának pedig csak másodikosai vannak, mert harmadikos egy sincs. Összesen 11 magyar gyerek tanul náluk, ezen felül 29 szerb nyelven tanuló magyar diák vesz részt anyanyelvápoláson. Nagy Zsolt nyolcadik éve tanít Erzsébetlakon, ahová Nagybecskerekről jár be dolgozni.

– Amikor idekerültem, kilenc magyar elsős volt, ehhez képest csökkent a számuk. Ez itt természetes; volt olyan generáció, hogy például nem volt egyetlen szerb elsős sem. Érdekes adat, de ebből az iskolából eddig csak egy magyar tagozaton tanuló gyerek ment el a szüleivel külföldre, pedig sokan elmentek, olyanok, akik vegyes házasságban élnek, és szerb tagozatra íratták be a gyereküket. Azt, hogy hány elsős lesz jövőre, az utolsó pillanatig nem fogjuk tudni, mert a faluban minden gyerek szerb óvodába jár, ahol van magyar, illetve szlovák anyanyelvápolás – tudjuk meg a fiatal tanítótól.

A magyarságot összefogó Császár-tó Magyar Művelődési Egyesület az Egység Művelődési Egyesületből vált ki 2000-ben, de aktívan 2004-ben kezdett el működni, ma már kétszázan énekelnek, táncolnak, szavalnak valamelyik szakcsoportban: karácsonyi műsorokat szerveznek, részt vesznek többek között a Durindón és a Gyöngyösbokrétán, ápolják a betlehemezés és a húsvéti gingalózás hagyományát, régiós akciócsoportokban, mozgalmakban és táborokon vesznek rész, és az idén másodszor szervezték meg Szent István ünnepét. Mindennek ellenére Pozsár-Halász Éva tanítónő, egyesületi elnök, egyben a VMSZ helyi szervezetének az elnöke, nem túl derűlátó az erzsébetlaki magyarság jövőjét illetően.

– Összefog ugyan az erzsébetlaki magyarság, de attól tartok, ez már nem elegendő. Az asszimiláció és újabban a kivándorlás visszafordíthatatlan folyamat, és utánpótlás nélkül egyre nehezebb lesz – mondja Éva.

Az elmúlt három évben több mint 270-en költöztek ki Erzsébetlakról külföldre munkát keresni. Az utóbbi években a falusi turizmus kecsegtet némi reménnyel, több család is ebben látja a jövőt. Simon Annuska, az iskola szakácsnője is ad ki szobát turistáknak.

– Én nagyon fontosnak tartom a magyar konyha hagyományainak a megőrzését, „piros” konyhát viszek. Nálunk nemigen van szalámi meg hasonló késztermék, csak házi koszt. A vendégeknek leginkább magyaros pirított tarhonyát készítek, ami hasonlít a bolgárhoz: hét fűszer kerül bele, a tetejére meg főtt hús a tyúklevesből, így tanultam az édesanyámtól – meséli Annuska.

Pozsár István anyakönyvvezető, a Turisztikai Egyesület, a Szakácsok és Hagyományápolók Egyesületének elnöke szerint Erzsébetlak csiszolatlan gyémánt, ami a turizmust illeti.

– Több mint száz embert tudunk elszállásolni, és számos rendezvényünk van: nádvágó világkupa, kolbászfesztivál, Szent István-nap, juhásznap, édes nap, falunap, valamint kora tavasztól késő őszig minden hónap utolsó szombatján erzsébetlaki birkapaprikást árulunk. Természeti látnivaló is bőven akad errefelé – tudjuk meg Istvántól.

Az iskola épülete mellett áll a takaros tájház, ott beszélgetünk a VMSZ helyi nyugdíjas szervezetének a tagjaival: Kovács Veronikával, Tóth Máriával, Kovács Andrással és Mile Erzsébettel – az agilis nyugdíjasok tavaly tömörültek politikai szervezetbe, azóta nekik köszönhetően volt egy farsangi bál a faluban, most pedig almabálra készülnek. Ők a régi szokások újraélesztése mellett azt is fontosnak tartják, hogy az idős egyedülállók ne maradjanak magukra, és hogy minél több szülő írassa magyar osztályba a gyerekét. Az ő idejükben még kétszáz diákja volt az iskolának, most már csupán száz, és egy-egy magyar osztályba akkoriban nagyjából 35 gyerek járt. Ma már a házasságok zöme vegyes, tavaly egy magyar esküvő és két vagy három keresztelő volt, és persze ennél több temetés.

A faluban egy katolikus és egy evangélikus templom van, az előbbiben vasárnaponként felváltva van a magyar és a bolgár hívőknek horvát nyelvű igehirdetés, az atya keddenként hittanórákat is tart, ezt követően pedig magyar nyelvű misét.

Hazafelé tartva befordulunk a határba, ahol valamikor szőlőültetvények voltak, Erzsébet lánya, Báncsov Elvira az egyik parcellán éppen óriási paradicsomokat szed. A lukácsfalvi paradicsomnapokon övék lett a három legnagyobb paradicsom, pedig az igazi óriást csak a napokban szedte le, 1,2 kg-ot nyomott.

– Nincs ebben semmi titok. Évek óta ezzel vergődünk, saját magról termelünk, és nem permetezünk. Ezen a negyed lánc földön paprika, karfiol, krumpli, káposzta és bámia (más néven okra) is terem. Ez utóbbi savanyításra kiváló, de fűszerként a levesbe főzve is nagyon finom ízt ad – mondja.

Elvira azóta foglalkozik zöldségtermesztéssel, hogy férjhez ment, apósa ugyanis bolgár, így adta magát a lehetőség, hogy ők is folytassák a bolgárkertészet ősi hagyományát. Egyik lányuk jogásznak, a másik gyógytornásznak készül, Újvidéken, illetve Szegeden tanulnak, és nem terveznek hazajönni. A szüleik is úgy látják: a jövő sajnos nem Erzsébetlakon vár rájuk.