Az elsőéves egyetemi hallgatóknak a héten kezdődtek meg az előadások. Hiszem, hogy hozzám hasonlóan sok gólya úgy kezdte meg a tanulmányait, hogy a fülében csengett a szülők jóindulatú mondata, miszerint az egyetemista évek a legszebbek.
Ez így is van, újonnan szerzett barátságokkal, örömteli pillanatokkal, élményekkel teli időszak, amelyet az ember sosem felejt el. Azonban számos új tapasztalat, feltett kérdés határozza meg ezeket az éveket, amelyekkel addig korábban ilyen mértékben jóformán egy fiatal sem találkozott. Állami ösztöndíj vagy önköltség, tankönyvek, egyéb szükséges felszerelés, menzai étkezés, albérlet vagy kollégium, a vizsgabejelentésre, szemeszter hitelesítésére vonatkozó, valamint az egyéb költségek – azaz mégis mennyibe kerül az egyetemi-főiskolai lét? A kiadások mellett pedig a felnőtté válást nagyban meghatározó önismereti kételyeket is meg kell válaszolni.
Ez az első olyan életszakasz, amikor ténylegesen elkezdődik a szülőktől való elszakadás és az önállósulás folyamata. Azok, akik már középiskolai éveiket is családjuktól távol, diákotthonban töltötték, bizonyára nem értenek egyet a megállapításommal. Mégis lényeges különbség van a középiskolások és az egyetemisták mindennapjai és tapasztalatai között. Az elköltözés csupán az első lépés, ami számos későbbi viselkedésmintát határoz meg. A középiskolákban még mindig van egy állandó jellegű időbeosztás, az iskolai órák száma szinte minden nap megegyezik, attól függően, hogy délutáni vagy délelőtti váltásról van szó, viszont az egyetemen az effajta rendszer végleg megszűnik. Az előadások és a gyakorlatok aránytalanul zajlanak, ha úgy tetszik, az egyetemista tovább alhat, mert a részvételre senki sem kötelezi, a szülő pedig nem áll mellette és ösztönzi a tanulásra, mint gyermekkorában tette. A vizsgák esetében is egyénileg tapasztalja meg azt, hogy pontosan mennyi időt igényel a felkészülés, illetve melyik vizsgaidőszakban mire menjen ki. Az előadásokra, a tanulásra szánt időt, egyszóval a mindennapokat saját képességeinek, igényeinek megfelelően kell beosztania. Ráadásul ha valaki nem az anyanyelvén tanul tovább, még ha elfogadható szinten is beszéli az adott nyelvet, eleinte főleg fordítással telik az ideje. A tudományos publikációk, szakszövegek esetében ugyanis rengeteg az olyan kifejezés, amikkel először találkozik az egyetemi hallgató, és bizony hosszú hónapokra szóló barátságot kell kötnie a különböző szótárakkal. Éppen ezért a hétköznapokat igazi információáradat, nagy mennyiségű tananyag és embertpróbáló tempó jellemzi. Viszont erre a választott tudományág esetében mindig is szükség lesz. Az eredmény pedig csakis, és kizárólag a kellő mennyiségű munkától és a kitartástól függ.
Az egyetemi lét éppen ezért egy jó önismereti tanfolyam, és a felnőtté válást befolyásoló tényezők egyike a megfelelő időbeosztás, az egyéni szorgalom és a bennünk felfedezhető képesség, hogy átlendüljünk ezeken a mélypontokon. A szülők esetleg a távolból támogathatnak, hasznos tanácsokkal láthatnak el, és biztathatnak bennünket, de rajtunk áll vagy bukik az egész. Mindannyiunknak voltak mélypontjai, hullámhegyek és völgyek jellemezték az utunkat, miközben a kishitűségünkkel kellett megküzdenünk. Bármennyire is törekedtünk, sokszor olyan helyzettel szembesültünk, amikor a kemény munkánk nem hozta meg a várt eredményt, és már úgy éreztük, kifutunk az időből, és mindez bizony túltesz a képességeinken. Gyakran megkérdőjeleztük, jól választottunk-e, vajon szükségünk lesz-e erre a jövőben. Erre talán nem is az egyetemen kaptunk megfelelő választ, sőt utána sem, hiszen sokan olyan munkahelyen dolgozunk, amelynek nincs köze az eredeti szakmánkhoz, ám az egyetemi tudás, a kritikai szemlélet olyan ajtókat, távlatokat nyitott meg előttünk, amelyeket addig sehol máshol sem tapasztalhattunk meg. Kétségtelenül mindez meghatározza az egész későbbi életünket.
Számomra az egyetemista lét igazi kihívásnak számított, és leginkább kizökkentett a komfortzónámból. Az éjszakákon, napokon át tartó felkészülés, a vizsgaidőszakra jellemző lelki állapot hozzájárult ahhoz, hogy még jobban kiismerjem saját lehetőségeimet, találékonyságomat és a határaimat. Valahol egészen mélyen értékelődtek át a dolgok. Meggyőződésem, hogy nagyon sokan erősebben, tudatosabban, önállóbban és talán picit gondterheltebben léptünk ki az egyetemről, hiszen a tudás és az oklevél ellenére ott lebegett a fejünk felett a vajon most hogyan tovább kérdés, mégis az a fajta tapasztalatszerzés, nyitottság, amikor még ezeket az akadályokat sokkal könnyebben győztük le, a későbbiekben talán egyetlenegy életszakaszra sem lesz jellemző.
