A nemi erőszak áldozatai az esetet követően szégyenkeznek, bizalmatlanok, az igazságszolgáltatás intézményrendszerének, valamint az ítélkező környezetnek köszönhetően pedig még kiszolgáltatottabbnak és tehetetlenebbnek érzik magukat, ezért inkább a hallgatást választják. Bármennyire is nehéz, nem szabad a titkolózást választani, mielőbb feljelentést kell tenni, az esetek többségében pedig megfelelő orvosi ellátásra van szükség. A nemi erőszak rövid és hosszú távú hatása számos lélekromboló következménnyel jár, így a krízis feldolgozásához, a trauma utáni állapot kezeléséhez a cselekmény utáni első hat hétben szakember segítségéért kell folyamodni.
Dávid Csilla illusztrációja
Mégis nagyon sok olyan eset van, amikor az áldozatok és családjaik nem így cselekedtek, nem mertek feljelentést tenni. Cikksorozatunkban sikerült egy áldozatot megszólaltatnunk, aki ugyan névtelenül, mégis huszonegy év távlatából kendőzetlen őszinteséggel beszélt az őt ért erőszakos cselekményről. 1995-ben történt az eset, amikor ő csupán 15 éves volt. Elmondása szerint abban az időben nem volt kihez fordulnia. Az elkövetőt akkor látta életében először, majd hat évvel később.
– A nemi erőszak fogalma abban az időben úgy gondolom csak a szakirodalomban fordult elő, vagy olyan formában, amit a környezet mélyen elítélt. Viszont minderről nagyon ritkán esett szó, sőt találkozni ilyen történettel esetleg csak a filmekben lehetett. Akkoriban a fizikai erőszak magától értetődő volt, a szexuális erőszak esetében pedig a nő saját magának kereste a bajt. Ezért csak 2008-ban fordultam segítségért, ugyanis különböző lelki betegségekre jellemző tünetegyüttesek jelentkeztek nálam, amelyek pszichikai eredetű diagnózisra utaltak, beleértve a depressziót, a különféle személyiség-, valamint alkalmazkodási zavarokat is. Először állami intézményben dolgozó pszichiáter segítségét kértem, majd magánprakszissal rendelkező pszichiáterhez fordultam, majd pedig pszichoterapeutához. Emellett állami egészségügyi intézményben pszichológus felügyelete alatt személyiségtesztet töltöttem ki, aki a minél pontosabb diagnózis felállítását szorgalmazta – mondta.
Magát az esetet milyen gondolatok, illetve érzések jellemezték?
Dávid Csilla illusztrációja
– Az erőszakos cselekmény közben az járt a fejemben, hogyan maradjak észnél és mentsem az életem. Védekezzek vagy egyszerűen várjam meg, hogy vége legyen az egésznek. Mi a legokosabb, mit tegyek vagy ne tegyek, amivel esetleg még jobban felidegesíthetem a támadót. A kialakult helyzetben a tűrést választottam és megvártam, hogy vége legyen az erőszakos cselekménynek, mert úgy véltem, így nagyobb esélyem van a túlélésre. Igazam volt, mivel engem azzal a magyarázattal engedett el, hogy az előzőekkel viszont nem így tett. Szerencsére sikerült jól felmérnem a helyzetet. Nem volt bennem félelem, kizárólag az undor érzése jelentkezett.
Azt nem tudtam azonban, hogy az eset után, a későbbiekben önutálat, önromboló gondolatok, önbizalom, valamint az önértékelés hiánya jelentkezik majd, és mindez azért, mert nem segítettem önmagamon. Nagyon nehéz döntés volt csupán belenyugodni az erőszakos helyzetbe, és túlélni úgy, hogy sérülten jövök majd ki belőle – főleg akkoriban egy 15 éves lánynak.
Mi volt számodra a legnehezebb abban, amin ezek után keresztül mentél?
– Ami leginkább megviselt, miután a bántalmazó elengedett, és valahogy haza támolyogtam, hogy a két rendőr közül az egyik a következőt mondta: „Inkább ne csinálj semmit. Ha feljelented, neked lesz problémád belőle, nem neki.” Elrettentő tanács volt ez egy olyan hivatali személytől, akinek segítenie kellene a megerőszakolt kislányon. Emellett még nehéz volt számomra az is, hogy senkivel sem tudtam a velem történtekről beszélni. Mintha meg sem történt volna. Mégis megtörtént, és hatását jóval később fejtette ki. Az idő múlásával a következmények egyre súlyosabbak lettek.
Az erőszakos cselekménnyel kapcsolatban annak időtartama volt a legnehezebb. A legszörnyűbb nyolc órája volt az életemnek. Később pedig a lila foltok minden egyes alkalommal felidézték bennem a történteket.
Ebből a távlatból hogyan tekintesz az esetre?
– A valóság részeként, annak keserves részére, ami bárkivel megtörténhet. Olyasmire, amiről beszélni kell, amelynek megelőzésével komolyan kell foglalkozni, amit nem szabad rejtegetni a nyilvánosság elől, viszont olyasmire, amit akkor, ha megtörténik, igenis túl lehet élni és fel lehet dolgozni. Lehet, hogy ez váratlan válasz a részemről...
Ebből a szemszögből leginkább a szakemberrel folytatott beszélgetés az, ami segített, valamint a nemi erőszak többi áldozataival folytatott beszélgetés. Olyanok, akik nem zárkóztak el a világtól, és nem utálták meg a másik nemet, akik ugyanazt élték át, de tovább folytatták az életüket.
Mi a véleményed arról az elterjedt gondolkodásról, hogy a nők kihívó viselkedésükkel, öltözködésükkel idézik elő az erőszakos viselkedést?
– Valóban a nőknek nagyobb esélye van arra, hogy megtörténjen a baj. Viszont senkinek sincs joga, hogy valakit szexuális kapcsolatra kényszerítsen, fizikailag megtámadjon, agresszíven, erőszakosan viselkedjen vele. Semmilyen módon sem bántalmazhatja a másikat, fenyegetheti annak életét, csak azért, mert azt valaki „előidézte” vagy kiváltotta belőle.
Mit üzennél azoknak a nőknek, akik szintén nemi erőszak áldozatai voltak?
Dávid Csilla illusztrációja
– Semmiképpen se hallgassátok el azt, amit átéltetek, és ne tegyetek úgy, hogy mindez nem történt meg. Magától nem lesz jobb, és saját lelki egészségeteket teszitek tönkre. Most már olyan időket élünk, hogy erről lehet nyíltan beszélni. Osszátok meg a legközelebbiekkel, és mindenképpen kérjétek szakember segítségét. Vigyázzatok magatokra, mert ha ti nem teszitek, mások nem vigyáznak rátok. Ha mégis megtörténik a baj, ne hagyjátok, hogy a bántalmazó büntetlenül megússza, mert később nem tudjátok önmagatoknak megbocsátani azt, hogy megengedtétek, hogy tette büntetlenül maradjon. Később ezt az érzést is magatokban hordozzátok majd. Emellett mindenkinek saját tettéért kell felelnie.
Amit még mindenképpen meg szeretnék osztani az olvasókkal, az a következő: 2001-ben, hat évvel az eset után saját lányomat tologattam a babakocsiban, amikor megpillantottam a bántalmazót. Az utcán sétálgatott mint bárki más. Biztosan ő volt, hiszen annak az arcát, aki ilyet tett, nem lehet elfelejteni. Ma is felismerném.
Amikor az első adódó alkalommal elmeséltem a pszichológusnak, ő az adott pillanatban jelentkező érzéseimről kérdezett. Semmit sem éreztem. Sem félelmet, sem haragot, sem utálatot..., semmit. Egy nagy semmit. De az, hogy semmit sem éreztem, nem jelenti azt, hogy semmilyen gondolatok sem voltak bennem. Ezután a gondolataimról kérdezett a szakember, amelyek a következőképpen hangoztak: Istenem, csak én tudom ki ez. Teljesen természetesen sétál az utcán, az emberek pedig nem tudják, hogy egy ilyen szörnyeteg mellett haladnak el.
Tehát az egyetlen dolog, ami abban a pillanatban megrémisztett, hogy csak én tudom valójában ő kicsoda. És semmit sem tehettem ez ügyben, nem védhetem meg azokat az áldozatokat, akiket majd ezután választ ki magának.
Végezetül talán azt szeretném még elmondani, hogy leginkább azzal segítettem magamon, amikor elfogadtam Carl Gustav Jung mondását: „Nem az vagyok, ami megtörtént velem. Az vagyok, amivé válni akarok.”
*A témával foglalkozó írás A nőkkel szembeni és a családon belüli erőszakról való médiatájékoztatásra kiírt pályázat keretében valósul meg, amelyet a Tartományi Nemi Egyenjogúsági Intézet támogat
