Az 1956-os magyar forradalom leverését követően a vajdasági határ menti falvakban ideiglenes befogadó központokat hoztak létre, majd segítették az emberek továbbjutását Nyugatra vagy az óceánon túlra. A jelenleg Cserepeshez (Bački Sokolac), akkoriban a moravicai községhez tartozó egykori Fernbach-birtok főépületének ma már nyoma sem található, és régi fotó sincs róla, akkor azonban hónapokig fogadták ott is a Magyarországról menekülőket.
Sajnos a Vöröskereszt topolyai székházában sem sikerült információt kapni arról, hogy hányan kaptak menedéket akkoriban a topolyai községben; egyes tanulmányok 300 körülire becsülik azok számát, akiket a topolyai község ideiglenes befogadó központjaiban helyeztek el.
Tudjuk, a forradalommal szimpatizáló helyi lakosság segítőkésznek bizonyult a Vajdaságban. Élelmet, tisztálkodási szereket, gyógyszert szereztek be a menekülőknek, hétvégén pedig sokan ebédre hívták meg a táborlakókat.
A lakosság körében tapasztalt szolidaritás szép példája a bácskossutfalvi Papp László által elmesélt történet is. Mivel akkor kicsi gyerek volt még, csupán halvány emlékei vannak a megtorlás elől menekülő szolnokiakról, akiket vasárnaponként ebéddel, szép szóval vártak, de a családi emlékezet, és a hálás, otthonukat elhagyni kényszerülők postán érkező gazdag csomagjai, amivel igyekeztek meghálálni az önzetlen segítséget, nem hagyták feledni a történteket.
Évről évre kevesebben vannak, akik számára a magyar forradalom nem történelem, hanem személyes élmény, a felnövő nemzedéknek 1956 már könyvekben olvasható esemény, de a családi szájhagyomány által éltetett történetek ’56 emlékének, szellemiségének a megőrzését szolgálják. A kerek évforduló kapcsán kértük olvasóinkat mi is arra, hogy jelentkezzenek, hogy minél több vajdasági történést feldolgozhassunk, bemutathassunk, megörökítsünk az utókornak. Sok család ma is tartja a kapcsolatot azokkal a Nyugatra távozó egykori fiatalokkal, akikkel itt, a befogadó központokban ismerkedtek meg. Vannak olyan családok is, amelyek ma is őrzik a leveleket, amelyeket azoktól kaptak távoli országokból, akiknek segítettek.
Papp László aranyműves, helytörténész, a bácskossuthfalvi Monográfia Egyesület elnökségi tagja négyéves volt 1956-ban, de szülei révén ő is őriz egy meghatározó emléket az ’56-os magyar menekültek bácskai fogadtatásáról. Felhívásunkra jelentkezett.
A Papp család és az akkor fiatal szerelmespárként a déli határon át Jugoszláviába menekülő Farkas Pál és Bódi Marika belgiumi letelepedésük után is hosszú évtizedekig ápolták a kapcsolatot, az 1970-es évek végén Magyarországon is találkoztak.
– Édesapám, Papp Lajos és édesanyám, Papp szül. Kecskés Erzsébet a Krivaja mezőgazdasági birtokon dolgoztak, és a Krivajához tartozó Konrád-tanyán egy régi cselédlakásban laktak. Apám traktorista volt, anyám pedig a kertészetben dolgozott, idényjellegű munkát végzett. 1956-ban már négytagú család voltunk, a húgom ekkor kétéves volt, én pedig négy. Szüleink ekkor ismerkedtek meg két Szolnokról érkező fiatallal. A történetet édesanyánk sokszori elbeszélése alapján tudom – mesélte a napilapunk felhívására jelentkező Papp László.
– Édesapánk traktorral ágyakat, takarókat vitt Fernbach János egykori kastélyába, ahol akkor már több menekültet elszállásoltak. Nem lehettek túl sokan, hiszen nem sok férőhelyet tudtak ebben az épületben biztosítani. Itt találkozott két fiatallal, akik együtt érkeztek ide. Bódi Marikával, aki ekkor csupán 17 éves volt, és Farkas Pállal, aki 22 lehetett. A fiatalember szülei is itt voltak. Valamelyikőjüknek gyógyszerre volt szüksége, édesapám kerékpárral ment Moravicára, és beszerezte a fontos orvosságot. Édesapánk, látva rajtuk a kétségbeesést, a félelmet, a bizonytalanságot, meghívta őket mihozzánk, a szerény szobakonyhás cselédlakásba. Amíg a táborban voltak, minden vasárnap eljöttek hozzánk ebédre, beszélgetésre, persze erre engedélyt kellett kérni. Hogy hányszor voltak nálunk, nem tudom, nem olyan sokszor, hiszen sikerült Belgiumba kijutniuk. Bár halványan én is emlékszem azokra az ebédekre, leginkább édesanyám elmeséléséből tudom, hogy mennyire kétségbe voltak esve, egyedül a fiatalember volt bizakodó a jövőt illetően. Édesanyám nagyon sokszor elmesélte azt is, hogyan sikerült Belgiumba jutniuk. Míg a táborban voltak, a Vöröskereszt nyomtatványokon tájékoztatta a menekülteket, melyek azok a befogadó államok ahová lehet jelentkezni. Szakképzett bányászokat kerestek Belgiumba, ők ide jelentkeztek. Nem hinném, hogy valami fogalmuk lett volna a bányászatról, hiszen nem ez volt a szakmájuk, de a táborban voltak bányászok, és tőlük kértek tanácsot, információt. Az őket kikérdező bizottságot a válaszaik meggyőzték, és így kerültek Belgiumba, Grimbergen városába.
A szolnoki fiatalok Belgiumban összeházasodtak, és az első adandó alkalommal nagy csomaggal köszönték meg a bácskai család kedvességét, a kapcsolat a két család között évtizedekig tartott, László szüleinek haláláig nem szakadt meg.
– Alig múlt el egy év, amikor karácsonyra megérkezett az első hatalmas csomag Belgiumból. Nyugati gyerekjátékokat, beszélő babát, kisvasutat, különleges ruhaanyagot, édességeket és más ajándékokat küldtek, és ez több éven keresztül megismétlődött. Lelkiekben erősítette meg őket a barátságos fogadtatás, amelyet azután igyekeztek meghálálni. Emlékszem, amikor édesanyám ment a postára, és nagy csomaggal ért haza, lehet, húsz éven át is érkezett a csomag. Ők Belgiumban összeházasodtak, két gyerekük született. Édesanyánk levélben tartotta velük a kapcsolatot, majd amikor már hazajöhettek, hazalátogattak Magyarországra a 70-es évek végén, több mint 20 év után ismét találkoztak Szolnokon. A mi szüleink elhunytak, így a kapcsolat megszűnt, ők, úgy tudjuk, még életben vannak, de, sajnos a hónapokkal ezelőtt, a régi grimbergeni postacímre írt levelemre nem érkezett válasz.
Néhány borítékot, fényképet még ma is őriznek a családi archívumban Bácskossuthfalván. Papp László végül ezeket a dokumentumokat mutatja, és azt is megtudjuk, hogy Farkas Pál és Bódi Mária is bekapcsolódott az emigrációban élő magyarok közösségi életébe, a világháló információi szerint évekig a belgiumi független kulturális közlöny, a Kilátó című irodalmi, képzőművészeti és népművelési szemle szerkesztői voltak.
