– Amikor először nekivágtam Međugorjenak, igencsak el voltam keseredve, és azért választottam autó helyett a mopedet, hogy hangsúlyosabbá tegyem a zarándoklatom terhét – mondja a magyarul tökéletesen beszélő Blago Bašić, zombori vízvezeték szerelő. – Azóta viszont már inkább kihívásnak tekintem a zarándokhelyre való motorozást.
A 72 éves zarándok idén a tervezettnél hosszabb ideig volt úton. Eredetileg Rómába készült, de erről lebeszélték, mondván az Olaszországban uralkodó migránshelyzet miatt túl veszélyes lenne az út mellett hálózsákban éjszakázni, vagy egyáltalán egy lassú járművön motorozni. Így is több országot érintett: végigjárta Horvátországot, az Adria partját, Montenegrót és Szerbiát, ráadásul Szlovéniában is járt.
– Balszerencsésen kezdődött az út, még át se léptem a szerb határt, defektet kaptam. Vittem magammal két tartalék tömlőt, magam kicseréltem, de pumpám nem volt. Két fiatal megállt kocsival, ők fölpumpálták a gumit. Aztán Horvátországban, Požega és Pakrac között elromlott a mopedem. Keservesen haladtam, a motorkerékpár elvitt egy kilométernyi távot, majd ugyanennyit tolnom kellett, mire újra sikerült begyújtanom. Így haladtam, egy kilométert a motoron ülve, egyet tolva. De nem adtam föl. A motort hátrahagyva elutaztam Szlovéniába, a koperi Tomos gyárba, de ott kiderült, a gyár már nem működik. Amikor megtudták, hogy honnét és mivel érkeztem, útba igazítottak, hol kaphatok alkatrészt. Vettem egy hengerfejet és dugattyút, segítséggel kicseréltem, de a motor ugyanúgy viselkedett, mint korábban. Addig vizsgálgattam, amíg észrevettem, hogy az egyik tömítés nem fekszik tökéletesen. Miután helyére csavaroztam, persze csavarkulcsot is találnom kellett, megtáltosodott a jármű – meséli Blago.
A 23 nap alatt több mint kétezer kilométert tett meg, Međugorje mellett járt az ostrogi kolostorban is. Az út idején mindössze két alkalommal fizetett az éjszakai szállásért, többnyire befogadták és megvendégelték. Egy helyen például egy motelben keresett szobát, de telt ház volt. Szerencséjére az elutasításánál jelen volt a motel tulajdonosa is, aki fölkínálta az „előkelő” vendégek számára épített, összkomfortos lakosztályok egyikét és megvacsoráztatta, persze azt követően, hogy látta, milyen járművel és honnét érkezett a vendég, majd másnap megreggeliztette, és úgy engedte útjára. Horvátországban vannak régi ismerősei is, például egy idős néni, akinél minden évben megalszik, és aki most is ugyanolyan kedvesen fogadta, mint 11 évvel korábban. Egy városban a kórházba irányították, és valóban, a kórházépület felét előkelő szállóvá alakították, de telt ház volt, akárcsak Osztrogban, ahol pokrócokat kapott, hogy lehajtsa fejét.
– Persze nem egyszer hálózsákban aludtam – idézi föl szeptemberi élményeit Blago –, volt, hogy látott a rendőrjárőr, de nem zavartak el, máskor meg Rijekában a tengerpart homokján feküdtem a hálózsákomban, amikor arra lettem figyelmes, hogy éjszaka sétáló fiatal lányok járkálnak mellettem. Megkuncogtak, kacarásztak, rám világítottak zseblámpájukkal, de nem bántottak. Egy helyen szemtanúja voltam egy üzlet hajnali kirablásának, onnét eliszkoltam. A horvát rendőrség egy hét utazás után megállított, és számon kérte, hogy be vagyok-e jelentve. Mondtam, nem tudom, hol kellene, mert egyetlen településen se tartózkodtam egy napnál tovább. Egyszer meg Našice fölött egy szentkútnál belefutottam motorosok népes csoportjába, a veterán Tomosom kész attrakció volt a hatalmas motorjaik árnyékában, örömmel fogadtak, lelkesen fotóztak. Az út során akadt veszélyes helyzet is, például Kninben, ahol beültem egy helyre vacsorázni, amikor egy csapat fiatal, sajkacsás férfi vágódott be a vendéglőbe és igencsak otrombán viselkedtek. Jobbnak láttam a vacsorát hátra hagyva továbbállni. Az idei utam volt eddig a legkimerítőbb, a műszaki problémák mellett többször bőrig áztam, igyekeztem ilyenkor fölüljáró alá húzódni, de egyszer nem tudtam kivárni az eső végét, egy közeli boltban vettem műanyag fóliát, a közepét kivágtam, a lyukon kidugtam a fejem, és ebben a rögtönzött esőköpenyben folytattam az utat.
Blago nem tett le a római zarándoklatról.
– Ha Isten és az egészségem adja, jövőre nekivágok, de semmiképpen sem egyedül, hanem valakivel együtt, mert bevallom, félnék magányosan elindulni – mondta Blago, hozzátéve, ha nem jön össze az olaszországi út, jövőre is megtesz egy, az ideihez hasonló körutat, de más útvonalon – tervez már jövőre.
Tegyük hozzá, tavaly világítás nélkül tette meg az utat, idén meg lyukas üzemanyagtartállyal. Tetejébe szerelt egy másikat, de egy benzinkúton a kezelő az eredeti tartályba töltötte az üzemanyagot, ami persze nyomban ki is folyt, Blagónak persze ki kellett fizetnie az elpocsékolt benzint.
A nyugdíjas vízszerelő ma is aktív a szakmájában, hívő ember, és szereti a kalandokat. Hazaérkezve zarándokútjáról, boldogan tölti szabadidejét unokái, David, Emil, Milana és Lazar körében.
