1956 volt az első olyan nagy nemzeti történelmi fordulópont, amelyet a magyarság egésze nem élhetett meg közösen, hanem csak töredezett állapotában. Magyarországon tömegdemonstrációk voltak, majd szovjet kivonulás és bevonulás (intervenció), majd Budapest szétlövése főleg tankokkal, közben sortüzek, és végül a forradalmárok megbüntetése a koncepciós perekben, hiszen a győztes mindig igazolni próbálja a győzelmét.
Fotó: Molnár Edvárd
Azonban ebben az esetben sem a több mint kétszáz igazságtalan ítélet, sem a Kádár-rendszer évtizedei nem tudták igazolni a történéseket. A legjobb példa erre maga Kádár János, aki évtizedekkel az 1956-os forradalom után is tudván tudta, hogy Nagy Imre kiszolgáltatása, majd halálra ítélése őt terheli, ezért majd úgy hagyja el a történelem „színpadát” és a politikát, mint egy tragikomikus szereplő. Utolsó, zavaros beszédében próbálja igazolni tetteit – sikertelenül. Ezenkívül a fegyvertelen emberekre eldördülő sortüzeket, pl. a debrecenit sem lehetett megmagyarázni. Nem moshatta magát tisztára, mert az 1956-os forradalom eseményei egy makulátlan, tiszta pillanatba sűrűsödtek össze, amelyet az sem tudott beszennyezni, hogy már október 23-án lőttek és visszalőttek a Magyar Rádió épületénél.
1956 tisztaságát az sem szennyezi be, hogy nem mindig tudni, hogy hol és ki lőtt először, és hogy egy-egy helyszínen pontosan hogyan is zajlottak az események, sőt még az sem, hogy egyesek ÁVÓ-sokat (az Államvédelmi Hatóság embereit) lincseltek meg. Hiszen minden rossz, ami történt, a nyomába sem ér annak, ahogy Magyarország polgárai, az egyetemisták, a munkások, a falvak lakói mást, jobbat, emberségesebbet akartak, mint amilyet a magyarországi kommunizmus, Rákosival az élen nyújtott nekik. Magyarországnak elege volt a parasztság megleckéztetéséből, a Szabad Európa Rádió lopva hallgatásából, elegük volt abból, hogy nem mondhatták ki, amit akartak, abból, hogy az értelmiségieket távoli falvakba telepítették, és, hogy bármikor jöhetett egy fekete autó, amely elviszi az embert. Létezett a „csengőfrász”, azaz a félelem attól, hogy vajon ki csönget, és mit akar majd. Az ilyesfajta életet utasította vissza Magyarország lakossága. Tette ezt olyan tisztán, mint ahogy 1848. március 15-én is történt.
A Magyarországon kívül élő nemzetrészek többnyire csak késve, pontatlanul tudtak meg részleteket a forradalomról. Akkoriban a határokon tűzparancs volt érvényben, így nem volt gyerekjáték azokon átjárni. 1956-ban még rádiója sem volt mindenkinek, így kész csoda, hogy akadtak az anyaországon kívüli, köztük vajdasági résztvevők is. Ilyen volt Sörös Imre, aki a Corvin-közben küzdött a fegyveres harcban, és akit a szovjet túlerő sem tört meg, és aki „márciusban újra akarta kezdeni” a forradalmat, hogy végül elfogják, halálra ítéljék és kivégezzék. Érdekes, fontos és Molnár Tibor zentai főlevéltáros szorgalmát dicséri, hogy immár még egy délvidéki származású kivégzett résztvevőről talált adatokat, Rajki Mártonról.
Mégis gondban lehetünk, ha csak a számokat nézzük. Magyarországon sorjáztak az események, amelyekre a vajdasági magyarság kevés hatással volt. Ezért van az is, hogy csak néhány száz oldalnyi Vajdasággal és Jugoszláviával kapcsolatos publikáció van 1956-ról, szemben a magyarországi eseményekről szóló több tízezer oldalnyival. Ám a világtörténelem hatalmas erői, mint amilyen a Szovjetunió volt, és nagy események, mint amilyen a Szuezi-válság, valamint az akkori Jugoszláv politikai realitás, nem adott sok esélyt sem a forradalomnak, sem annak, hogy a vajdaságiak többet tegyenek, mint amit tettek.
A titói Jugoszláviában pragmatikus fordulat következett be. Az 1948 és 1952/53 között a Szovjetunió által gerjesztett vad háborús propaganda végül nem eredményezett háborút. Hallatlan sikere volt Titónak, hogy Sztálin óhaja nem érvényesült, és nem döntötték meg a rendszerét, őt pedig nem tüntették el, mint sokakat. Jugoszláviában tehát az emberek a propagandából elég érvet kaptak, hogy kritizálhassák a Szovjetuniót. Így kezdetben az egész ország kedvezően fogadta a magyarországi forradalmat, mégis Tito nem akart kockáztatni, hiszen 1955-ben helyreállt a kapcsolat a Szovjetunióval.
Az isztriai Pulán (Póla), november 11-én mondott beszédében elhatárolódott a forradalomtól (amelybe reakciós elemek – értsd „rosszak” – is belekeveredtek), és azt negatívnak állította be. Ezt felolvasták a kommunista párt helyi szervezeteiben is, hogy mindenki tudja, merre kell igazodnia. A vajdasági magyarok tehát ismét azt tehették, amit tenni parancsoltak nekik.
Jugoszláviában 1957 augusztusáig fogadtak menekülteket. Velük is az volt a szándék, hogy mielőbb megszabaduljanak tőlük: a táborokat a magyarlakta vidékektől távol állították fel és sarkallták a menekülőket, hogy vagy térjenek vissza Magyarországra, vagy menjenek Nyugatra. Persze volt, aki Jugoszláviában maradt és itt kezdett új életet, de ez a kivétel.
Mi hát az, ami összekapcsolja a vajdasági magyarságot a magyarság egészével és a magyarországi magyarsággal 1956 kapcsán? Csak a mártírok áldozata, vagy azok a résztvevők, akiket eddig be tudtunk azonosítani? Esetleg azok a magyarországi menekültek, akik itt maradtak? Mindezek inkább kivételek, sem az itt maradók, sem a forradalomban résztvevők, sem az arról tudósítók nem voltak sokan.
Ezek után elgondolkodhatunk azon, hogy vajon az a néhány résztvevő, és a két mártír, akikről eddig tudunk sok vagy kevés. Felvetődhet a kérdés bennünk, hogy tudott volna-e többet tenni a mi kis „részmagyarságunk” a nagy ügyért. Már évtizedek óta figyelem azt a nagy igyekezetet, hogy összekapcsoljuk a vajdasági és a magyarországi eseményeket, pedig az egész sokkal egyszerűbb, és ahhoz még arra sincs szükség, hogy újabb délvidéki áldozatokat vagy résztvevőket találjunk. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem kell és nem érdemes kutatni, és azt sem, hogy nem jó találni újabb kapcsolódási pontokat, de az egész ennél jóval egyszerűbb.
„A magyarság nem volt, hanem lesz”. Az emlékek által születik mindig újjá. A forradalom, a szegedi egyetemisták és a Műegyetem hallgatói, a 23-i békés tüntetések tiszta pillanatok, amelyekre bárki, bármikor és bárhol szégyen, önellentmondás és meghasonlás nélkül emlékezhet. Mi is, mert a szabadság és a nemes célok óhajtásában egyek vagyunk. Az emlékezés köt össze bennünket, bárhol is éljünk, bárhol is legyünk. A tiszta pillanat emléke. És nem csak az idén, hanem jövőre is, hiszen a magyarság lesz.
