Magyarkanizsán a község napján osztották ki a Pro Urbe díjakat azoknak a szervezeteknek és magánembereknek, akik munkájukkal hozzájárultak a város vagy a község jobbá tételéhez. A legrangosabb elismerés a Pro Urbe érdemrend, ami pénzjutalommal is jár. Ennek büszke tulajdonosa idén Lékó Lajos, aki azt vallja, olyan magyarkanizsai ő, aki Tóthfaluban fejti ki tevékenységét. A tóthfalusi születésű, négy unokával büszkélkedő nagytata több éve nyugdíjas, de a szíve csücskében lévő Magyarkanizsa mellett a tóthfalusi élet aktív résztvevője.
Beszélgetésünket napilapunk magyarkanizsai irodájában bonyolítottuk le, amiről érdekesmód két mondatváltás után kiderült, Lékó Lajos irodája volt valamikor, ugyanis a régi betegbiztosító helyén kiépült első montázsépület, amit négy érdekközösség használt, háromnak ő volt az irányítója, így otthon érezve magát mesélt az eddig elért eredményeiről, amelyek kapcsán úgy ítélhették meg, hogy 2016-ban ő a legméltóbb az érdemrend átvételére.
– Az elmúlt ötven évben nyolc munkakörben dolgoztam a községben. Voltam hivatásos ifjúsági vezető, akkor szerveztük az Aranymikrofon vetélkedőket, már akkor itt járt nálunk az Omega, az LGT, aztán voltam a Potisjében eladási referens, a művelődésszervezésben voltam egy évet, utána kineveztek a göngyöleggyár kényszerigazgatójává. Ezt követően a község vezetősége úgy döntött, hogy vegyem át az egészségügyi, gyermekvédelmi, szociális védelmi érdekközösségi titkár tisztséget. Tíz éven keresztül az Agro Univerzal gazdasági vállalat vezérigazgató-helyetteseként, utána a Delta Generali biztosító területi képviselőjeként dolgoztam, majd visszavezetett az utam a gyökereimhez, Tóthfaluba, ahol, ha meg akarjuk határozni, hogy mi vagyok, akkor azt mondhatjuk: gazdasági, fejlesztési tanácsadó, de ott tevékenykedek, ahol csak tudok.
Húszéves koromig voltam tóthfalusi lakos, és körülbelül húsz éve tértem oda vissza az aktív életbe, pont mióta önálló helyi közösséggé vált a település.
Hosszú volt a közbeeső út, míg visszatértem, de úgy éreztem, hogy szerencsém volt, hiszen végigjárhattam a társadalmi, gazdasági, politikai ranglétra szintjeit. Mivel új polarizáció jött létre, új erők érkeztek Magyarkanizsára, akik át tudták venni a szerepet, úgy döntöttem, hogy visszatérek Tóthfaluba, ahol befogadtak és egy jó csapat jött létre, amelynek látható eredményei vannak. Gazdaságfejlesztési tanácsadóként ott szakemberekre és támogatókra akadtam. Úgy éreztem, példaértékű lehet a tevékenységünk, mert ha a jól átgondolt terveket egymásra építjük fel, és azt igyekszünk megvalósítani, akkor élhető közösséggé változhat a falu.
Kik vesznek részt a munkában, a csapatban, és milyen érdemeket lehet felsorolni az elmúlt húsz év munkája kapcsán?
– Ma már ebben a tervkoncepcióban nagyjából harminc foglalkoztatott van a faluban. Érdemeink közé tartozik, hogy kiépült az iskola, az óvoda, a diákotthon, utak, játszóterek, emellett parkosítottunk is. Termelői és szolgáltatói kapacitások kerültek oda, föllendült a biotermelés, egy aktív fiatalnak, Csikós Árpádnak köszönhetően. Az élhetőség legfontosabb alappillére is adott már Tóthfaluban, az óvodától kezdve a középiskoláig be lehet fejezni ott a tanulmányokat. Tartományunk egyik olyan falva, aminek népességmegtartó ereje van, ott a fiatalok veszik a házakat és nem kell éveket várni az eladó házak értékesítésére. Ez mind azt jelenti, hogy értelmét látják az ottaniak a helyben maradásnak. Nem utolsósorban egy új szellemiség egy új lehetőséget is teremtett, ez pedig a falusi turizmus, ami virágzik, igazolják ezt a hazai és külföldi elismerések. Három fronton megindult az élet: turisták érkeznek, létrejött az ifjúsági turizmus egyik fő bázisa, a Nyers István Labdarúgó Akadémia, ami már öt éve működik, egész Vajdaságból vannak ott fiatalok, és mind többen igyekeznek a falusi lakosok közül bekapcsolódni a turisták fogadásába, elhelyezésébe. Létrejött egy gyermekzenekar és egy tánckar is, tehát élnek a civil szervezeteink, a tájház már több mint háromezer tárgyi emléket őriz, a legidősebb pálinkafőző kazán is itt található messze a környékben. Utána kialakítottuk az új koncepciót, amelyet ugyancsak a meglévő térre és a feltételekre formáljuk: ez az arborétum, amely most már több mint kétszáz növénnyel rendelkezik, de bővíteni fogjuk az arborétum központi részét majd kéthektáros területen, ami a régi iskola mellé, azaz a jövendő skanzen mellé fog települni. Lehetőség lesz arra, hogy iskolamúzeum, szórakoztató rendezvénytér legyen, kialakításra kerül az Almási Gábor képzőművészeti és kézművességi műhely, a simogató állatkert létrehozására már van öt lovunk. Nem elhanyagolandó tény, hogy egy turisztikai-gazdasági tanyánk is van, ahol megkezdtük a biotermesztési elméletek alapján az élelmezés szükségleteit önellátóként megoldani a diákotthonban, és a turistáknak is kínálunk termékeket, ez az, ami nap mint nap, hónapról hónapra, tavasztól őszig mindig egy új képet hoz, nőnek a fák, a virágok virágoznak, az új koncepciók realizálódnak, nincs széthúzás, és ez engem megfogott, lekötött. Egymásra épül itt minden.
Mi a siker titka? Van egyáltalán titok?
– Minden közösségben kellenek olyan emberek, akik a vezető szerepét betöltik, de azt csak akkor tölthetik be igazán, ha kollegiálisak, csapatban gondolkodnak, a legfontosabb érdeme Tóthfalunak, hogy egy csapat kondíciója és ötlet-dús tevékenysége vonzza a külső érdekeket is. Jenő atya nemcsak operatív ember, hanem kreáló is, ő volt az első hordozója a munkának, utána kapcsolódtam be én, de ott van a helyi közösség embere, Bata Ferenc, aztán Faragó Zoltán, aki a turizmusszervezéssel foglalkozik, hazajött Budapestről és bebizonyította, hogy lehet egy kis faluban is nagy bummot csinálni, Zsoldos Rózsa, aki a hagyományok házát viszi, de egy egész társaság mozog, élteti a közösséget.
Tóthfalu közössége terjesztette fel a díjra, amivel pénzjutalom is jár. Ennek felét ön felajánlotta további fejlesztésekre.
– Örülök, hogy az ő javaslatukat elfogadta a képviselő-testület, de én úgy érzem, és úgy is tekintek rá, hogy ez közös érdemünk, a munkánk közös értékeléséből fakad. Nem titok, hogy egy szerbiai átlagfizetés a pénzdíj, a skanzen és arborétum projektumának megvalósításához ajánlottam fel. Példának okáért: a zöldövezeteknél egy kis oázist lehet kialakítani, az iskolában volt tanárok kinagyított fényképei is helyet kaphatnak benne.
Elkötelezett Magyarkanizsa községbeliként mi a véleménye községünk élhetőségéről és az elvándorlásról?
– Kettős szerepkörben vagyok, amikor válaszolok, mert az egyik lányom már több mint húsz éve külföldön él. Volt nekünk a hatvanas években is egy megbeszélt munkaerőcserénk, Szerbiából akkor is sokan mentek Németországba, aztán a háború idején való nagyon indokolt törekvés arra, hogy átvészeljük azt a helyzetet, napjainkban pedig már igen képzett szakembereink és fiataljaink mennek. Jelen pillanatban nem csak innen mennek, mint tudjuk, az európai uniós kritériumok sokkal liberálisabbak lettek, mint valamikor voltak, ilyen értelemben van most helykeresés. Nem árt néha visszapillantani a múltba: akkor sem volt könnyű az élet, de a legfontosabb, mikor társadalmi közösségépítésről beszélünk, hogy az adott pillanatban meg kell néznünk, hol vagyunk, milyen gazdasásági, társadalmi, politikai és egyéb alapokkal rendelkezünk ahhoz, hogy továbblépjünk. Valamikor ha az Elita cipőgyárnak cipőfelsőrész-készítőre volt szüksége, vagy a Kvalitétnak varrodás lányok kellettek vagy szabók, akkor itt helyben nyitottunk olyan tagozatot és kineveltük a munkásokat, akik itt tudtak maradni és megfelelő szakképesítéssel dolgozhattak. Ezek az alapok nem mindig voltak egyformák és a kilátások se, ellenben fontos, hogy úgy értékeljük, hogy minden generációnak itt adnánk teret az érvényesülésre, tehát ebben a helyzetben, az adott pillanatban kell megnéznünk, hogy mit tudunk tenni, hogy a meglévőt továbbfejlesszük, kiépítsük, élhetőbb közösséget hozzunk létre, és ilyen értelemben sok párhuzamot látok az akkori és a mostani időszak között. Sok a hasonlatosság az akkori és a mostani fiatalok problémái között, például a munkanélküliség, a helyben való maradás. De mindenhol egy feltétel van az érvényesülésre, ami a legfontosabb: ülj és dolgozz, csináld! Ha akarod és megpróbálod elsajátítani, most, itt is van lehetőség. A hetvenes években Kanizsa például tekintélyes jövedelmet valósított meg azzal, hogy itthon raktak fészket a külföldön munkát vállalók, az megjelent a forgalmi adón keresztül, itt vettek épületanyagot. Akkoriban volt egy olyan elképzelésük az embereknek, hogy majd visszajönnek, a kilencvenes években éppen ezek az emberek dilemmába kerültek, hogy ide hozzák-e a nyugdíjukat. Napjainkban nálunk is elkezdődött a nyugati tőke beáramlása és az unió előcsatlakozási lehetőségei új feltételeket és kihívásokat adnak mindenkinek. Most van egy olyan időszak, hogy türelmi időt kérünk azoktól, akik nagyot csalódtak.
Bízom benne, hogy belátható időn belül, ha jól sáfárkodunk a lehetőségekkel, a jövőkép lehet biztató, mondta a díjazott.
