Önök mit éreznének, ha holnap reggel nem tudnának belépni a legközelebbi boltba, ahol vásárolni szoktak, ha a posta, a hivatal, de még az egészségház is szinte elérhetetlen, megközelíthetetlen lenne? Ha busszal, vonattal nem tudnának utazni? Ha kerekesszékben ülve, vagy más segítségre szorulva, nem csak a technikai akadályokkal találnák magukat napról napra szembe, amikor kilépnek az utcára, hanem az emberek csodálkozó, kíváncsi, megvető, vagy éppen sajnálkozó tekintetével?! Ha ilyen-olyan okokra hivatkozva lakásban, szobába zárva, zárt intézetben kellene élniük?
Molnár Edvárd felvétele
Egy-egy világnap kapcsán az éppen aktuális témáról ír a sajtó, készülnek a különböző műsorok: december 3-án, a fogyatékkal élő embertársainkról. Bár már több érintett családtagtól hallottam, hogy felszínes, és több szempontból kifogásolható a tájékoztatás, és úgy látják, hogy a médiának is nagyobb szerepet kellene vállalnia a másság elfogadásában, a fogyatékkal élők társadalomba való beilleszkedése érdekében. Az időnkénti felületes hírek, riportok szenzációt keltenek, elborzasztanak, vagy könnyekre fakasztana – de nem erre lenne szükség, hanem arra, hogy a sérültek problémái, gondjai, sikerei helyet kapjanak a tájékoztatásban, ne csak ezen a napon foglalkozzunk velük. Hiszen a fogyatékkal élők ugyanúgy örülnek, szenvednek, szomorúak és boldogok, mint bármelyik ember.
A fogyatékosság egyik modern definíciója a humán képességek hiányáról szól, amely valamilyen állapot vagy betegség következtében alakul ki. Tehát a fogyatékosság a munkaképesség, az önellátás, az emberi kapcsolatok, a szórakozás területén mutatott képességcsökkenés. Ezeket a képességeket azonban valamilyen módon pótolhatjuk – ezért is tartom elfogadhatónak a sérültek összes kategóriáját összefoglaló szakkifejezést, amikor különleges igényű gyerekekről, felnőttekről beszélnek. Tehát a feladat az, hogy képességeikhez mérten igyekezzünk olyan feltételeket biztosítani, hogy teljes életet élhessenek.
Nagyon hosszú idő eltelt úgy, hogy a családok, és a társadalom is a teljes izolációt, a nagy, zárt intézményeket látta legjobb megoldásnak, ha az értelmi fogyatékosokról volt szó. Az utóbbi évtizedekben kezdenek felbomlani a merev rendszerek, hiszen mindenki számára, így a halmozottan sérült gyerekek számára is az a jó, ha családban maradnak. Szakítani kell azzal a felfogással, hogy a fogyatékosságot csupán egészségügyi problémaként kezeljük, hiszen számos szociális vetülete van: az oktatás, az önálló életre való jog, a munkahelyteremtés területén. Ritkán kerül szóba az állandó segítségre szoruló, különleges igényű gyermekét otthon gondozó szülő. Az érintett családok nagy része napi megélhetési gondokkal küszködik, habár az államot tehermentesítik azzal, hogy vállalják gyermekük otthoni ápolását, ellátását. Nagyon fontos a területen dolgozó orvosok, gyógypedagógusok, pszichológusok, defektológusok, logopédusok, szociális munkások képzése, és munkájuk összehangolása.
A szociális ellátás, alternatívák hiányában, ma még eltolódik a tartós bentlakásos intézmények felé, pedig a világ fejlettebb részein már jól bejáródott forma a nappali ellátórendszer, az átmeneti otthonok, az ideiglenes elhelyezés rendszere, vagy a lakóotthonok megléte, amely biztosítja, hogy a sérült családtag minél tovább a számára biztonságot, szeretetet nyújtó környezetben maradhasson.
Ha a cél csupán az lenne, hogy a társadalom kirekesztett polgárai láthatóvá váljanak, sikerült eredményeket elérni környezetünkben is, hiszen több civil szervezet kész a segítségnyújtásra. Érdemi változásokat az állami szervek átfogó programjai, uniós támogatások jelenthetnek, s ezen az úton is vannak eredmények. Nem mondhatjuk, hogy nagy áttörések történtek, de az elmúlt tizenöt évben apró lépésekben ugyan, de sok minden elérhetővé vált a sérült emberek számára, pozitív szándék tapasztalható, mondta kérésemre a fogyatékkal élők ügyét felkaroló topolyai szervezet képviselője, aki jelenleg a működési engedélyek beszerzésével foglalatoskodik, ami a szolgáltatások minőségét biztosítja majd országos szinten. Kiemelte, az inkluzív oktatás, az, hogy minden gyereknek helye van az iskolában, személyi kísérő, majd felnőttként a mindennapokban személyi asszisztencia mellett, nagy lépésnek számít. A házi segítségnyújtás is több környezetben működik már. Az állam ebben az évben transzfer összegeket hagyott jóvá az önkormányzatok számára a már meglévő szolgáltatások továbbfejlesztésére, illetve a nem létezők elindítására. Ez is óriási felismerés. Másik nagy lépés az állami intézmények kitagolásának megkezdése, hogy az ápoltak kis közösségben, felügyelet mellett viszonylag önálló életet tudnak élni.
Budapesten „nemadomfel” jelszóval tavaly kávézó nyílt, Šabacon mosodahálózat működik sérült embereket foglalkoztatva. A világ fejlett részein már nem annyira elképzelhetetlen, hogy a fogyatékkal élő ember munkába álljon, pénzt keressen. Nyugalmuk, derűjük, monoton, egyszerű feladatokhoz való hozzáállásuk példaértékű.
Fotókat nézegetek. Megalakulása óta követem a topolyai Bethesda Szeretetszolgálat munkáját. A fényképeken az elmúlt évtizedben felnőtté cseperedő gyerekek, akik ma már sok-sok élménnyel gazdagabbak, egy számukra, és a családjuk számára felbecsülhetetlen értékű közösséget alkotnak. Mindennapjaikat tartalmassá teszik, láttak, megtanultak sok mindent, kirándultak, felléptek, barátkoztak, ünnepeltek mint más, egészséges kortársaik. Sokszor, sok helyen voltam velük. S legtöbbször azt éreztem, megállt velem az idő, amikor láttam az önfeledt játékot, éneklést, a családias hangulatot, melyben szeretetben nevelik, az életre készítik fel őket. Fiatal felnőttek lettek közben a gyerekekből, feltalálják magukat a konyhában, az udvaron a kertet rendezgetik, az üvegházban is dolgoznak. Többször voltak lovagolni, gyógyfürdőben jártak, több napra elutaztak szülők nélkül, műsort készítettek karácsonyra, iskolát látogattak, karneváli felvonuláson, versenyeken vettek részt.
Csapatnyi ember boldog élete… Mások, mint mi, de ezt csak addig hisszük, míg meg nem ismerjük őket. Megannyi sors, szelídség és jóakarat.
Szánakozás helyett akaratból, szorgalomból, tettrekészségből, életszeretetből nagyon sokszor példát vehetnénk róluk.
