Az ünnepről mindig valamilyen melegség, esti fény, édes ízek, kellemes illatok jutnak eszembe. Ilyen ez a december, bent meleg, kívül hideg, ködös, füstös nappalok, hamar leszálló esték. Valahogy többet is vagyunk együtt, délutánonként bennrekedünk a szobában, beszélgetünk, játszunk, alkotunk, sütögetünk. Csak akkor bújunk ki a házból, ha tenni kell a tűzre, ha csenget valaki, ha netán esik a hó. Lelassul egy kicsit az élet, egymásra figyelünk, várakozunk.
Az egész advent egy nagy várakozás, előbb a Mikulást várjuk, meg a mézeskalácssütést, aztán a Luca-pogácsa sütését, végül a karácsonyt meg a havazást. Nálunk odahaza sosem gyújtottunk adventi gyertyát, nem volt divat a koszorú, de az ünnepre való készülődés nem maradt el. Ebben az időszakban az ablakokat és az ajtókat mindig meg kellett mosni, néha napok teltek el azzal, hogy tisztára mostuk a folyosó összes hideg vaskeretes ablakát, a szobák, meg a konyha nagy dupla szárnyas ablakait. A függönyöket is lecseréltük, mindenhol portalanítottunk, tiszta csipkéket tettünk és a karácsonyi abroszt is előkészítettük. A barackszínű, fényes mintával díszített damaszt asztalterítő került karácsonykor kötelezően az asztalra kikeményítve és kivasalva. Egyébként sem ettünk sosem gyűrött abroszon, de ilyenkor különös gonddal keményítettek és vasaltak odahaza. A karácsonyi búzáról sem feledkeztünk meg, időben „ültettük”, hogy legyen mit a fa alá tenni. Mindig a szomszédból kaptunk búzát, azoktól, akiktől a tejet hordtuk, majd a varroda ablakában nevelgettük. Leginkább a nagymamám gondozta őket, ő ellenőrizte, kell-e őket itatni.
Advent idején törtük meg a diót és a mogyorót, ilyenkor terveztük el, mi kerül majd a karácsonyi asztalra. Dióból mindig sok kellett és a diótörés nálunk férfimunka volt. Édesapám néha órákig kopácsolt kint a műhelyben, aztán meg egy nagy vajling megtört dióval tért be a konyhába. Hatalmas diófánk révén sosem volt belőle hiány, ezért diós torta, meg dióval készült aprósütemények egész repertoárja kínálkozott az ünnepek alatt, persze nem csak olyankor, de karácsony körül még gyakrabban nyúltunk a dióhoz. Ha ünnepi sütésről volt szó, az legalább négy-öt fajta édességet jelentett, valamint azt, hogy az előtte való napokban édesanyám és a nagyanyám éjszakába nyúlóan szorgoskodtak a konyhában, nehogy ne legyen elég harapnivaló, ám a finomságokat nem szerették, ha időnap előtt kóstolgattuk.
Az ünnephez tartozott a kocsonyafőzés is, habár én sosem értettem, miért volt muszáj még ezzel is bajlódni, nem volt kérdés, hogy főznek-e, mindig azt mondták, nálunk ez a szokás, jól jön ez majd ünnep után néhány nappal, és úgy is lett.
Még advent van, ez már az én adventem, anyaként, feleségként én alakítom, és formálom, én teremtem meg az ünnepet, az ünnepi hangulatot. Az én dolgom és felelősségem, hogy a gyermekeim hozzám hasonlóan megéljék a várakozás örömét, átéljék az ünnepek különlegességét, összetartó erejét, Az adventi gyertyagyújtás nálam sem kötelező érvényű, nem ebben rejlik az ünnep. Tavaly volt adventi koszorúnk, idén valahogy nem készült el, pedig a gyertyákat is beszereztem és tobozt is gyűjtöttünk. Én szerettem volna megcsinálni a lányaimmal, de elmaradt, venni meg nem akartam. Helyette mécseseket készítettünk. Kisebb dunsztos üvegeket válogattunk, sót szórtunk az aljába, abba állítottuk a gyertyát, az üveg szájára csipkét ragasztottunk, majd egy arany szalaggal tobozt kötöztünk rá, végül valami hószerű sprayjel öltöztettük ünneplőbe. Nagy élvezettel dolgoztunk. Amikor elkészültünk, a folyosóablakba állítottuk őket és este mindkettőt meggyújtottuk. A lányoknak annyira tetszett, hogy folyton oda-odaszaladgáltak és a látványban gyönyörködtek. Aztán napokig a Mikulást vártuk. Rajzoltunk neki, papírból is kivágtuk, tervezgettük hová tesszük majd a kipucolt csizmákat. Arról fantáziáltunk, hol veheti az ajándékokat, mivel közlekedhet, hogy juthat be az otthonokba, és mikor van annyi ideje, hogy minden gyermekhez betérjen.
Szárnyalt a képzeletünk, messzi, havas tájakról álmodtunk, majd egy reggelre sok-sok apró meglepetéssel hozzánk is megérkezett. Még jóformán el sem fogyasztottuk azokat a finom édességeket és aszalt gyümölcsöket, amikkel meglepett bennünket, máris a mézeskalácssütéssel voltunk elfoglalva. Mértük, kevertük, gyúrtuk a tésztát, majd egy baráti összejövetelen kisütöttük. Évek óta így csináljuk. Egyik nap odahaza meggyúrjuk, másnap valamelyikünknél kisütjük. A gyermekeké a főszerep, ők nyújtják, ők szaggatják, ők díszítik, mi, anyukák, csak segédkezünk. Igazi ünnepváró összejövetelek ezek sok-sok nevetéssel, fahéjas, szegfűszeges illatokkal, finom teákkal.
Így közeleg az ünnep, így várakozunk, így remélünk, így érkezik el hozzánk a karácsony. Már a napokat számoljuk vissza, és ahogy egyre fogynak, úgy nő a kíváncsiságunk és az izgatottságunk.
