Nagy, ráadásul keményfába vágatták velem a fejszét: Léphaftot kellene megrajzolnom. Szavakban, betűkkel. Irigylem őt, mert fordított helyzetben neki már a rajtvonalnál óriási előnye lenne. Nem amiatt, mert hajdanán futott – addig sem gondolkodott –, azóta meg folyton ezt teszi; hanem azért, mert ő szavakkal és vonalakkal is mesélni tud.
Gondjaim abból is erednek, hogy bizonytalankodom, vajon Lébhaftot vagy Léphaftot kell-e megírnom. Merthogy – koroktól függően – az anyakönyvvezető, ha félreüt, különösképp egy kisebbségi betűt, akár dicséretben is részesülhet, az újságírónak meg ugyanazért rögtön a fejét szándékozzák venni. Ha karikaturista, akár kétszer is. Pali feje azonban – mindannyiunk örömére – az eltelt karikírozó bő négy évtized után is a helyén maradt. S hogy a képzavar kiváló eszközével éljek: pedig, miközben borotvaélen táncolt, időnként igencsak rezgett a léc. Mondjuk, a királyos korszakában: midőn meztelen uralkodóval és csörgősipkásokkal bíbelődött. Azóta is tovább gondolkodik és tovább rajzol. S mert ezt remekül teszi, kevesebben figyelnek föl arra, hogy írástudó ember is ő. Igaz, hogy míves – ami mostanság már nem számít erénynek –, olyan régi vágású, aki akkor elégedett valamelyest, ha a paca is oda kerül a papíron, ahol a helye van. Ilyennek vált ismertté Brassótól Budapestig, és tudnak róla Montrealtól Szkopjeig.
Mellékesen: bő húsz esztendeje föltámasztotta tetszhalott állapotából és folyamatosan táplálja a Grimaszt; volt rádióalapító, nem mindennapi műsorral; könyveket grafikáz, szerkesztőket, műszaki szerkesztőket, nyomdászokat utal idegorvoshoz ötleteivel, igényességével és precizitásával. És a végén mindenki elégedett. Néha még ő maga is.
Rajztehetségével lehetett volna képzőművész, a karikatúrához azonban nagy műveltség, széles látókör, hatalmas tudás is kell, különben nem születhetnének meg tömören intellektuális rajzai, amelyek úgy humorosak, hogy ritkán hahotázik rajtuk az ember. Azt mondja ő: a nagyon jó karikatúrától nem tudsz nevetni. Megdöbbensz és vagy összeugrik a gyomrod, vagy a szemed és a szád körül megmozdul egy picit a ránc, majd azt mondod: igen, a fene egye meg. Eközben a ceruza hegyére tűzött alany sem kényszerül szégyenében elbujdosni, mert Pali nem lőccsel ver, esetleg nádpálcával pöccint oda. És azt is állítja, hogy humor nélkül halál az élet, ezért humoralizálni kell. És ő azt teszi: humorizálva moralizál. Vallja, hogy az iróniával meg kell szúrni, meg kell csípni az illetőt úgy, hogy ne tudjon odakapni. „Ám nem szabad kivégezni, mert különös helyzetben vagyok, ő ugyanis nem tud védekezni.”
Valaki azt állította róla, hogy Léphaft azok közé az alkotók közé tartozik, akik ha hullákat is festenek, a lelkükben virágok vannak. Szentimentálisan igaz megállapítás. Már csak ezzel az emberi magatartásával is rászolgálhatna egy életműdíjra. De csak azzal a föltétellel, ha úgy folytatja, mintha mi sem történt volna; marad, aki most is: gondolkodó, kétkedő, idegesítő, elégedetlen és humoralizáló ember.
