Mindenki az okostelefonját bámulja, össze akarjuk vetni, kinél hány fokot jelez éppen a meteorológiai applikáció. Nálam −11, barátomnál −10, barátnőmnél −8. Ez utóbbival nagyon nem vagyunk elégedettek, mi az hogy el sem éri a −10-et, amikor kettőnknél is −10, vagy az alatti hőmérsékletet mutat a készülék. A −8 az semmi, biztosan nem frissítette az adatokat egy ideje. Ja, ott áll, hogy egy perccel ezelőtt mégis, de mindegy. El is vetjük azonnal, nagyobb szenvedő alanyok leszünk, ha a −11-et tartjuk relevánsnak. Ott Sjenicában, ahol elsőként jelentették be a rendkívüli helyzetet, biztos voltak ennél „szerencsésebb” okostelefon-tulajdonosok is… Ez lesz-e minden idők leghidegebb tele? Ezt találgatják mindenütt.
Hazafelé baktatok a munkáról, igen, a mögöttünk álló fagyos napok egyikén. Nem nagy áldozat, nem gyalogoltam egészen a munkahelytől, hanem csak a városi busz megállójától a lakótömbig, szinte hazahoz a busz. Ahogyan szaporán lépkedek, nem megy ki a fejemből a buszban hallott múltidéző baráti társalgás. Előttem két nyugdíjas ült, már majdnem hátrább mentem ülőhely után kutatva, amikor akarva-akaratlanul is felfigyeltem a beszélgetésükre, s a téma jellegénél fogva nem tartottam nagy véteknek, ha meg is hallgatom egy fél perc erejéig, ugyan milyen álláspontra jutnak. A beszélgetés témája normális körülmények között is lehetett volna az időjárás, de most még több ok volt arra, hogy az legyen.
– Mit van mindenki úgy elkeveredve, na és ha éjszaka lemegy −20-ra, akkor mi van? Belehalunk rögtön? Mikor gyerek voltam és falun éltünk, nem volt se városi fűtés, se ilyen nagy luxus, mégis kibírtuk, ha −20 is volt éjszaka. Nappal meg −10. Felöltöztettek bennünket és mehettünk ki merre lát, iskolába, hóembert építeni, attól függ, épp milyen nap volt. Volt hó is az utcában dögivel, aztán jöttek a férfiak egy pár lapáttal, mire megittak egy üveg pálinkát, már nyoma se volt a hónak, el lehetett menni az úton – mondja megbotránkozva az egyikük.
Fotó: Gergely Árpád
– A televízió meg az újságok fújnak fel így mindent. Mit tudtam én, hogy Sjenicán vagy – na, hogy hívják azt a másik helyet – Trgovištén is behavazott-e vagy sem, el tudnak-e menni az utakon vagy nem. Hogy megmondjam az igazat, azt se tudtam, hogy éppen −15 fokban fázik-e a fülem sapka nélkül, vagy esetleg −25-ben. Mentem, ahova kellett, mikor végeztem, mentem haza, ha fáztam. Most mindenki úgy oda van, de mondom neked, nem is csoda, ha minden órában kétszer bemondják, hogy milyen hideg van, mekkora baj ez a hó és mennyien vannak elzárva a külvilágtól. Amikor meg éppen nem hírek vannak, akkor a képernyő alján mennek a betűk, hogy nehogy elfelejtsük, de rossz nekünk, hogy ennyire hideg van.
– Hallod, én még olyan jót nem röhögtem, mint mikor a híradóban bemondták, hogy most már piros a meteorológiai jelzés. Most először hallok ilyet. Milyen volt eddig? Rózsaszín, narancssárga? Most mindenki azt várja, hogy jöjjön az állam és túrja el a havat, különben nem mozdul senki sehova, nézik a tévét, hogy de rossz ez a hó. A fészerben meg hólapát, amennyit akarsz.
Itt szakad meg a beszélgetés, az újtelepi egészségházhoz ér a kilences, mindketten felkelnek és készülődnek a leszálláshoz. A busz elé beállt a kettes is, nem tud éppen az „illem” szabályai szerint megállni az állomáson. Ahogy kilép a két öreg, az egyikük jól megcsúszik a betonszegélyen, a másik idejében észreveszi, megragadja a karját. A csúszkáló öreg olyan „elessek vagy ne essek” pozíciót vesz fel, ebben a pillanatban még nem tudni, mi lesz a végkifejlet, az is lehet, hogy viszi a másikat is, az is lehet, hogy zöld ágra vergődnek mind a ketten. A szerencsésebb forgatókönyv jön be. Még abba se hagyja a csúszkálást, jó nagyot káromkodik, leszedi a szenteket az égről és a mondat végén az államot is érinti egy-két vaskos gondolatban. Finomítva mondandóját, a busz ajtajának bezáródása előtt még annyit lehetett hallani, hogy a fene egye meg azt is, aki nem takarította el már ezen a pár méteren még a havat, meg hogy ez az állam is egy nagy csődtömeg, ha azt sem tudja rendesen megszervezni, hogy a polgárai ne kenődjenek szét az aszfalton, amint pár centi hó leesik. Az ajtó akkor csukódott be, amikor éppen a téllel kezdett nemi aktust létesíteni, ennek kimenetelét már nem hallhattam.
Baj nem történt, senki sem „kenődött szét” az aszfalton, mosolygok egyet utólag is az egészen. Visszagondolok a múltra kissé öntelten és magabiztosan utaló beszélgetésre, meg arra, hogy egy perc múlva már mégiscsak a hókotró meg az állam lett mindenért a bűnös, amint egy kis baj történt. Tény, hogy a hírek vadászásának korszakában élünk. Nap mint nap ki kell elégítenünk szenzációéhes érdeklődésünket, témát mindig tudunk találni. Szeretjük, ha nagyobbnak állítjuk be a dolgokat, mint amekkorák. Még abban is versenyezünk, kinél mutat alacsonyabb hőfokot a mobil. Nem okolhatjuk magunkat érte, megváltozott a világ. Változik folyamatosan. Felfújjuk vagy felfújják nekünk a dolgokat. Egy apró információ hatalmas hírként tündökölhet így. Az is tény viszont, hogy az idő múlása tűrőképességünket is alapos próbára tette. Változott a klíma, megjelent a stressz, rohanunk, hogy mindent be tudjunk fejezni 24 óra alatt. Ebben nincsenek segítségünkre az extrém hőmérsékletek. Ma nem ötven évvel ezelőtt élünk.
Lépkedek tovább. A szemeteskukák irányába nézek. A lassú hószállingózásban egy koránál szerintem idősebbnek látszó nő turkál, úgy néz ki, majdnem beleesik az egyikbe. Kerékpárja csomagtartóján egy köteg gally, újságpapír. A mai termés. Elég egy pillantás, és látom, számára ez minden idők leghidegebb tele, s minden előző és következő tél is az. Belépek a mínusz mindegy hány fokról a lakótömb melegebb lépcsőházába. És rettenetesen örülök, hogy számos híresztelés ellenére nem dőlnek meg az idén a hidegrekordok.
