Mindennap ugyanabban a trafikban vásárolom meg a napi és heti sajtót. Trafikban, nem kioszkban. A bensőséges helyiség hajdanán még a Magyar Szó nevet viselte, már régtől nem az, se a neve, se a funkciója. Igaz, most is számtalan sajtóterméket kínál, de az újságok egyre inkább összezsúfolódnak, kell a hely a rágcsálni valóknak, italoknak, üdítőknek, kávénak, édességeknek. Nem rossz megoldás, aki betér valamiért a trafikba, apróbb ajándékot is vehet, ha a kínálatot látva eszébe jut valaki, vagy valamilyen alkalom. Én mindössze újságért járok oda.
Fotó: Gergely Árpád
Egyes napokon zsörtölődöm is, mert sokáig várakoztatnak az olvasnivalókért. Ilyenkor van a szerencsejátékok befizetési napja. Ilyen lottó, olyan lottó, bingó, röpködnek a kombinációk, a nyeremény reményétől gyöngyöznek a homlokok a teremben, ahová ha öten be szeretnének menni, meg kell várni, amíg ketten kijönnek. Még szerencse, hogy itt nem lehet sportfogadást játszani. Aki megkapta a befizetett szelvényét, vesz mellé még néhány kaparós sorsjegyet, így kísérti meg újfent a szerencséjét, mert a remény hal meg utoljára.
Röpdösnek a szelvények és a bankók, annak ellenére, hogy időről időre valami botrány kerekedik a lottósorsolás körül, fölmerül a csalás gyanúja, de ez senkitől nem veszi el a reménybe vetett hitét. Miként az se, hogy hétről hétre nem nyer.
Én csak közvetve találkoztam a szerencsejátékkal. Anyai nagyszüleim minden magyar nyelven megjelenő sajtóterméket megvettek a Buksitól a Magyar Szón, Dolgozókon, Hét Napon keresztül a Magyar Képes Újságig. Ha valamelyik sorsjátékot hirdetett, nagyanyám kivagdosta a szelvényeket, amelyeket postalapra (nekünk: dopisnica) ragasztotta karbofix ragasztóval, vagy borítékba zárta OHO univerzális ragasztóval, mert biztos ami biztos. A beküldött szelvények gyakran meghozták a gyümölcsüket, a mama címére értékes ajándékok érkeztek, Darwill karóra, többrészes háztartási gép, turmix, hajszárító, ilyesmik. Amikor meg a mama szerdánként eladta a fölösleges tojást, föltétlenül vett két fél sorsjegyet. Gyerekként fölöttébb kacarásztam ezen a „fél” sorsjegyen, amíg rá nem jöttem, hogy a sorsjegy voltaképpen két lapból állt. Ha kihúzták a sorszámát, a tulajdonosa megnyerte a teljes összeget, de ha csak fél sorsjegy volt a birtokában, a nyeremény fele illette meg csupán. Viszont több fél sorsjeggyel nagyobb volt az esély a húzáskor. Nem is nyert jelentősebb összeget a nagymama, de olykor visszakapta a szelvény árát.
Egyik informatikus barátom a játékgépekre szakosította magát. Előtte munkatársaival közösen lottózott, a kombinációkat számítógéppel állították össze, de soha nem nyertek, föl is hagytak a dologgal. Ekkor vette be magát a barátom a játékbarlangokba, és rájött, adottsága van a pókerautomatákhoz. Előbb csak figyelte a játékosokat, illetve a gépeket, melyik hajlamosabb a pénzkiadásra, majd ha fölszabadult a hely, odaült a gép elé, és rendre nyert, volt, hogy a tulaj meg is kérte, hogy adja már át a helyét másnak. Eredményességét a reflexeinek tulajdonította, mondván, gyorsaságával túljár a gép eszén. Se alátámasztani, se cáfolni nem tudom, de nem is ez az érdekes esetében. Hanem inkább az, hogy havonta egyszer ült be a már alaposan föltérképezett játékbarlangba, és addig nem jött ki, amíg össze nem nyerte a havi villanyszámla törlesztéséhez szükséges összeget. Se többet, se kevesebbet. Ebből a plusz keresetből kifizette a villanyt és egy hónapig nyugodt volt. A biztos nyereségbe vetett hit, remény vagy bizalom nem kapatta el, nem kísértette a szerencséjét, elégedett volt a havi egyszeri pótjövedelemmel. Őt elkerülte a szerencsejáték-függőség, ami életeket, családok egzisztenciáját tehet, és általában tesz tönkre. És ez a vesztesekre és a nyertesekre is egyaránt érvényes.
A kilencvenes években nagyon nem volt jó nekünk, ma sem az. A kevés pénzből sokat nyerni motivációja viszont avatott túlélő. Nem tudom, miből van több a városban, bankból vagy sportfogadó irodából. Az előbbiek „eszén” nem lehet túljárni, az utóbbiak viszont hamis reményt éltetnek, noha a sorsjáték, vagy szerencsejáték, nevezzük bárhogyan, voltaképpen a vesztesek sportja. A nyertes az állam és a játékbarlang üzemeltetője.
Az állam azzal az üzenettel, hogy a befizetett adó visszakerül a fogyasztókhoz, kampányt hirdetett, hogy az áfás számlák beküldői közt értékes jutalmakat sorsol ki, utazásokat, gépkocsikat, műszaki cikkeket, a fődíj: lakás a fővárosban. Mindehhez össze kell gyűjteni tíz, egyenként száz dinárnál magasabb összeg befizetését tanúsító úgynevezett fiskális számlát, amelyek kizárólag a postahivatalokban beszerezhető fölcímzett borítékokban ingyenesen beküldhetők, egészen március végéig. A cél a szürkegazdaság és a bejelentetlen munka visszaszorítása. Korábban erre úgy szeretett volna gyógyírt találni a kormány, hogy a vásárlóktól kérte, jelentsék föl azokat, akiktől nem kaptak ilyen számlát.
Most fordult a kocka, nyereményjátékra csábulnak a fogyasztók. Nagy a divatja, ráadásul senkit se sért, megéri, még ha nem is lehet mindenki nyertes.
A legutóbbi statisztikai kimutatás szerint az átlagos szerbiai családnak 61 euróból kell megoldania az étkezését, vagyis a napi három étkezésre durván 2 euró jut. Hát persze hogy jól jön a nyereményjáték. Angliában akár 10 eurót is kell fizetni egy doboz cigarettáért. Az ugyan élvezeti cikk, mi meg mégis élni szeretnénk a napi nem egész 250 dinárból. S minden nyeremény jól jönne. Tudja ezt a kormány is, hiszen elrendelte, a szelvényeket tartalmazó borítékok elküldéséért nem kell 23 dináros postadíjat fizetni.
