Akármennyire nem vagyunk már a természet gyermekei, s nem divatosak a régi magyar keresztnevek, mint a Sándor, József és a Benedek, ebben az évben is beigazolódott a régi népi megfigyelés: bizony „zsákban hozzák a meleget”, s a madarak is teljes erejükből megszólaltak, miután Szent József kiosztotta nekik a sípot. Még én sem, és ismerőseim sem láttak idén fecskét, de már nem lepődnénk meg, sőt fölöttébb megörülnénk, ha munkából hazafelé menet elhúzna előttem a napfényt, a jó időt jelző kékesfényű madár. Azt is tudom, hogy „egy fecske nem csinál tavaszt, nyarat”, de bizonyos vagyok benne, hogy az állományuk drasztikus megcsappanása ellenére a többiek is itt vannak valahol, több ezer kilométer megtétele után megérkeztek, visszajöttek, hogy a párválasztást követően családot alapítsanak, fészket építsenek, fiókákat neveljenek.
Fotó: Gergely Árpád
A néphit szent madárnak, isten madarának, az ég küldöttének tekinti a villásfarkú madárkát, és az egész Kárpát-medence területén nagy előkészületekkel várták érkezésüket. Általános hiedelem volt, hogy ahová a fecske fészket rak, az a porta szerencsés lesz, s le nem verték a fészket, nem bántották a madarat, hiszen azt szerencsétlenség kísérte volna. Erdélyben nagypénteken a gyerekek kitakarították az otthagyott fészkeket és kalácsdarabokat tettek bele. A kalotaszegi gazdák, tiszteletük jeléül talán még manapság is leveszik kalapjukat, s úgy köszöntik az első fecskét, és ősszel ugyanígy búcsúznak el tőlük. Évtizedekkel ezelőtt szinte általánosan elterjedt szokás volt, a szeplőhányás szokása, de még ma is ismerősen cseng a mondóka: „fecskét látok, szeplőt hányok”.
Ma már nincs ilyen tisztelete ennek az énekesmadárnak, sőt az ornitológusok vészjelzést adtak ki: a füsti fecske, molnárfecske és partifecske állományok az elmúlt két évtizedben eltérő mértékben, de folyamatosan csökkenő tendenciát mutatnak. A két legfontosabb kiváltó okot: a klímaváltozást és az élőhelyek átalakulását az egyes ember nem tudja befolyásolni, ehhez globális összefogásra és beavatkozásra lenne szükség, de mi magunk is hozzájárulhatunk, hogy több fióka repülhessen ki: fontos a fészkek, fészektelepek védelme, műfészkek kihelyezése, április közepétől június végéig sárgyűjtőhelyek létesítése, hiszen az egyre inkább aszfalt-beton világban a madarak nem találnak sarat a fészekrakáshoz.
Magyarországon 2015-re a füsti- és molnárfecske-állomány felére, a tiszai partifecskéké pedig a korábbi állomány alig 10 százalékára csökkent. Ez drámai fogyatkozás. A klímaváltozás hatására megjelenő kártevő rovarok elleni biológiai védekezésben óriási szerepük van az olyan állatoknak, mint a fecskék – írja közleményében a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület, és figyelmeztetnek, ha ez a tendencia folytatódik, 2020-ra a fecskeállomány teljesen eltűnhet vidékünkről.
Csicsergő, fecsegő madaraink vidám trillázó énekét, izgatott fiókaetetést, nyári délutánokon a cikázó mélyrepülést de sokszor lestem én is gyerekkoromban. Az istállóban, ahol pejló, és egy-két tehén, külön akolban kisborjú volt, a szellőző nyíláson, a legtöbb esetben nyitva álló istállóajtón keresztül beröppenő fecskeszülők irtották a legyeket, és más repülő rovarokat. Ennek az istálló lakói örültek leginkább, de közel került hozzánk is a fecskecsalád, szinte házimadárként tekintettünk rájuk. S bizony elszomorodtunk, amikor a csivitelő karmesterek szeptemberben a villanydrótokon sorakoztak a házunk előtt, hiszen távozásukkal búcsút intettünk a jó időnek, a nyárnak.
Ma már nincs meg az istálló az egykori családi házban, de nagy-nagy örömünkre, a nyitott belépőnek – ami valójában a pincelejárat és kamrabejárat egyben – bizalmat szavazott néhány éve egy fecskepár, sárból, szalmából fészket építettek, és nyáron, amikor hazaköltözünk – ki csak a közeli kisvárosból, ki tanulmányi színhelyéről, ki egy európai nagyvárosból – ugyanolyan szeretettel lessük, hogyan hordják a legyet cseperedő fiókáik tátogó szájába a szorgos szülők, szurkolunk a kirepüléskor, fegyelmezzük az udvaron ólálkodó macskát, nyugtatjuk a házőrző kutyát, mint évtizedekkel ezelőtt. Lessük, ahogyan a föld felett csupán néhány centiméterrel, trükkös irányváltoztatást művelnek, ahogyan repülés közben a legyeket is elcsípik. Amikor eső közeleg, a rovarok is földközelben maradnak, ezért jelzik az alacsonyan szálló fecskék az időjárás-változást.
Gyerekeinknek még természetes a madárcsicsergés, de vajon unokáinknak is az lesz, vagy már csak képeket keresünk a világhálón, és az internetes szótár segítségét kérjük, amikor elsős korukban eljutnak ahhoz a bizonyos fecskejelhez, amit pontosan be kell írni a vonalas füzetbe.
Képeket mutatunk majd, és a világhálón található leírást színesítjük személyes élményeinkkel?
Olvasom, a fecske teste karcsú és áramvonalas. Hosszú, egyenes szárnyukkal gyorsan és fordulékonyan repülnek. Szájuk nagy és széles, csőrük kicsi, háromszög alakú. Lábaik rövidek és gyengék. (tudnak egyáltalán lépkedni? ) A tollazatuk rövid, lesimuló, gyakran fémfényű. Egyes fajaik művészi fészket építenek sárból, mások homokos partoldalakba vájnak fészekodút. Csésze formájú fészkét sárgolyókból építi istállókban, eresz alatt, az ember közelében.
És az sem mellékes, hogy költöző madár, jelentős részük egészen Dél-Afrikáig repül, ha hidegebbre fordul az idő.
Őseink számára titok volt, hogy az évnek bizonyos szakában miért és hova tűnnek el egyes madárfajok, és honnan térnek vissza. A rejtély felderítésére különös magyarázatok születtek: egy hiedelem szerint a fecske a telet a tengerben kagylóként vészeli át.
Ma már madárgyűrűzés és más, modern eszközök állnak rendelkezésre a vonuló madarak megfigyelésére, de ez is bizonyítja, az út egy ilyen kiválóan repülő madárnak is kegyetlenül hosszú. Az ornitológusok számításai szerint egy oda-vissza úton a fecskék fele elpusztul.
Március végén, április elején érkeznek vidékünkre, az év egyik felét nálunk, a másik felét Afrikában töltik, mi mégis úgy érezzük, hazajönnek, ha visszafelé repülnek. A két lakhely közül vajon melyik lehet számukra a kedvesebb? A nyárból a nyárba menekülnek, de ragaszkodásunk az elképzelésükhöz megalapozott lehet: hiszen a költési ösztön húzza vissza őket, és, hogy a vándormadár otthona is az lehet, ahol világra jön, a párválasztás, a fészekrakás, a gyermeknevelés, és fecskefiú és fecskelány létük is itt történik. Afrikába észérvek húzzák őket, a hideg idő beálltával eltűnik az élelem, táplálkozni kell, útra kell szállni. Ősszel nagy tömegekben gyülekeznek, a párhuzamosan futó villanyvezetékeken, s egy reggel észrevesszük: üres a drót, a túlélés reményében elindultak több ezer kilométeres útjukra. A fecskék akár ezerméteres magasságban is szárnyalnak, menet közben, aláereszkedve bogarásznak, isznak, és még repülve is alszanak míg oda nem érnek a telelőhelyükre. S amikor elérkezik az idő, elindulnak visszafelé, hozzánk, haza.
